Húsipari libikóka

Ki bírja tovább a versenyt?

Tavaly, a második félévben három év óta először sikerült a húsiparban kihasználni az EU-ba vámkedvezménnyel szállítható export-kvótákat. A kvóta teljesítésére azért kerülhetett sor, mert tavaly év elején robbant a brit „szarvasmarha-bomba", a BSE- megbetegedés járványa. A fokozott érdeklődést akkor váltotta ki a közel tíz éve ismert kór, amikor bejelentették, hogy a BSE, a marhahús fogyasztásával az emberre is átterjedhet. Szinte napok alatt töredékére csökkent az EU-országok marhahús forgalma, és a háziasszonyok egyre inkább a sertés és baromfi termékeket helyezték előtérbe. Ezt csak tetézte a brit marhák exportjára vonatkozó embargó: a húspiacon nem kis űr keletkezett, amit egyéb állatfajok húsával foglalkozó szállítók pillanatok alatt kihasználtak. Ráadásul nemcsak a szigeteken, hanem a kontinens számos országában leltek BSE-fertőzött állatokra, ami tovább erősítette a marhahússal szembeni vásárlói aggályokat.

Kimaradt helyzet

Tavaly óta egy másik állati megbetegedés, a sertés pestis is gyakori „látogató" a német, holland és belga sertésólak körül. Több millió hízót öltek le állategészségügyi kényszerből az ottani gazdák, s ez hatott a sertéshús Európai Uniós piacára is: a fogyasztói igények kielégítésére egyre több harmadik országból származó húsra volt szükség.

Mindez - az igencsak nehéz pillanatait élő - magyar sertéstenyésztés számára éppen jókor jött volna. A tavaly év eleji sertés felvásárlási árzuhanás - amit a 30-40 százalékkal csökkentett exporttámogatási kulcsok indukáltak - és a folyamatos, jó árakat biztosító külpiaci igények áremelkedést okozhattak volna - elméletben. A gyakorlat azonban mást produkált.

Árhinta

A sertés és húspiac áralakulásai itthon ugyanis nem mindig követik a valós kínálati- keresleti pozíciókat. Pontosabban: az érintettek nem mindig vannak tisztában azzal, hogy éppen mi történik a piacon. A szakmai érdekképviseletek ugyanis a tavaly januári támogatás-csökkenési sokk után már februárban azt jelezték, hogy ára miatt a magyar sertés eladhatatlan külföldön, azon csak a támogatás emelésével lehet segíteni. Mivel ez nem történt meg, a feldolgozóipar a felvásárlási árak csökkentésével élve, a sertést hízlaló gazdákból „préselte ki" a kérdéses árkülönbözetet. A kilónkénti élősertés árak tavaly előtt év végén 190 forint körüli szintről 1996. februárjában 120-170 forintra estek vissza. Április végén már katasztrófáról kezdtek szállingózni a hírek: május végére már 240 ezres túlkínálatot jósoltak egyesek. Ezt a Hússzövetség cáfolta, miszerint „csak" 60-70 ezerre tehető a felesleges állatok száma. A kormány másfél havi vizsgálat után döntött, hogy a disznók egy részét az exporttámogatások megemelésével a külpiacon vezeti le. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy a rendelet megjelenése után már két héttel emelkedni kezdett az élősertés felvásárlási ára. Decemberben ugyan némileg estek az árak, de idén februárra az élő sertésért ismét 205-215 forintot fizetnek kilónként. Napjainkban azonban már csak néhány forinttal maradnak a 300 forint alatt, amiért elsősorban a tavaszi, mintegy 100 ezerre tehető malacexport a felelős. A disznó árának emelkedéséért a magas takarmányárak okolhatók. A nyár óta azonban, az új és a tavalyinál gyakran 5-8 ezer forinttal olcsóbb gabona árak és a felvásárlási áremelkedések miatt már megéri disznót tartani. Ebben közrejátszott a kormány által bevezetett irányárhoz kötött árkiegészítő támogatás is, ami a piaci hatások mellet tartósította a magas sertés árakat. A kormány jövőre is fenntartja az árgaranciát jelentő támogatási formát.

Ebben a labilis egyensúlyi helyzetben azok a termelők, illetve feldolgozók érezhetik magukat viszonylagos biztonságban, akik szerződést kötöttek. Így például a nagy feldolgozók az éves szükségletük 85-90 százalékát már lekötötték. Sok húsüzem saját sertéstelepet is vásárolt az utóbbi években, maga termeli meg az alapanyag bizonyos részét. Ez persze mindenki szerint „profilidegen" tevékenység, de a kényszer nagy úr.

Feketegazdaság

A húsüzemek számára komoly gondot, az alapanyag kínálatban tapasztalt bizonytalanságnál jóval nagyobb gondot jelent azonban a belföldi feketegazdaság. Egyes becslések szerint a tőkehús piac 50-60 százalékát tartja kézben a feketegazdaság, annál is inkább, mivel a nagyvágóhidak itthon alig értékesítenek tőkehúst, a karajt, tarját, lapockát, sonkát exportálják. Ez azt jelenti, hogy évente közel 1-1,5 millió sertés végzi a fekete vágóhidakon. Ezek értéke - felvásárlási áron számolva is - eléri a 20-30 milliárd forintot, az állami bevételkiesés - adók, illetékek, tb. - elérik a 10 milliárdot. Ez az áldatlan helyzet a húspiac legális szereplőinek legalább akkora veszteséget okoz, mint az államnak. A megoldásként az agrártárca a borkommandókhoz hasonlóan akciókat indít a feketevágások és az illegális húskereskedelem ellen. Amennyiben a feketegazdaság által „felszívott" alapanyag átkerülne a legális nagyvágóhidakhoz, úgy jócskán javulna azok termelésének hatékonysága és nem utolsó sorban a foglalkoztatottság.

Kapacitások

A hazai húsipar évi 11 millió sertés feldolgozására volt képes az évtized elején. A kapacitások többsége a helytelen kormánydöntések miatt ma is létezik: a kilencvenes évek elején az Antall-kormány érthetetlen módon nem vállalta fel a feleslegessé vált, és műszakilag sem az élvonalhoz tartozó üzemek végleges bezárását, illetve az ezzel járó néhány ezer munkahely megszűnését. Erre azóta sem került sor, ilyen üzemekben egyik tulajdonos váltja a másikat, hol van munka, hol nincs. Az üzemeket bezárják, majd hónapig tartó felszámolás után az új tulajdonos ismét működtetni kezdi, míg ismét bele nem bukik. A húsipar működő egységeit sem hagyja érintetlenül az ilyen üzemek kinyitása, bezárása. Az alapanyag és a húspiacon egyaránt kedvezőtlen hatásokat okozó fel-feltámadó húsüzemek a szintén nehéz helyzetben lévő húsfeldolgozók életét nehezítik meg.

Kérdéses az október végén felavatott kiskunfélegyházi vágóhíd és húsüzem beindítása.

A kaposvári feldolgozó tulajdonosa, az olasz Pietro Pini úr helyi vállalkozókkal társulva újra építette az alföldi város egykori vágóhídját. Sőt, az ország egyik legnagyobb üzeme épült föl, ahol évi egymillió sertést is vághatnak. Mindez kedvező a régió tenyésztői számára, Észak-Bácskában ugyanis évek óta nem volt feldolgozó, a sertést a dunántúli üzemek vették meg. Az üzem az év végétől folyamatos felvevő piacot biztosít, ráadásul Kiskunfélegyháza régi húsiparos szakemberei számára hosszú évek után ismét munkahelyet teremt. A hírek szerint 500-600 embernek adnak munkát.

Az egymillió sertés nyolcvan-kilencven százaléka a tervek szerint külpiacra kerül. Másfelől nagy kérdés, hogy szüksége van-e az országnak egy ekkora üzemre, amikor a még működő üzemek is arról panaszkodnak, hogy 50-60 százalékban használják csak ki a kapacitásaikat. (Ennek egyik legfőbb oka a hazai fogyasztás harmadával való csökkentése: ma már csak 26-28 kiló disznóhúst eszik egy év alatt egy átlag magyar állampolgár.) A meglévő üzemek féltik az alapanyagot, féltik a piacaikat.

Szabad verseny

A verseny azonban szabad Magyarországon: aki bírja erővel - tőkével- az hosszútávon életben marad. Erről szólt ez az év is, mikor is egyértelműen kezdenek elhatárolódni az egyes húsipari csoportosulások, húsipari-tengelyek. Erre mutat a Pini-csoport térnyerése, a Délhús Rt., és a Pick Rt. erősödése. Hasonlóan koncentrálta a húsipari kapacitásokat a Bankár Kft., mikor is a Terimpex Rt. mellett megvett öt húsfeldolgozó céget. Időközben azonban a befektetők „megszabadultak" három üzemtől.

A világ élelmiszeriparában koncentráció folyik, ez alól Magyarország sem lehet kivétel. Annál inkább nem, mivel elaprózott kisüzemekkel az EU-csatlakozás után nem lehet versenyképes a magyar húsipar. Erre nyugati szomszédunknál éppen elég intő példa akad. Ausztria EU-taggá válása után a kis- és közepes élelmiszer-ipari üzemek java része tönkrement, tért nyert viszont a német, holland, dán és belga élelmiszeripar.

Minderre jó lenne, ha a magyar kormány is odafigyelne, amikor a szekszárdi feldolgozóhoz hasonló ügyekben döntést hoz, vagy akkor, amikor éppen arról határoz, hogy egy tenyészkoca süldő vásárlásához hány ezer forint apanázst ad a termelőnek, mennyire „szükséges rossz" a vékonypénzű emberek ellátásban a feketevágóhidak és a húskereskedők tevékenysége.