A T. Házban jártunk

A privatizálás lezárult, felejtsük el?

A Húsos történetében jeles eseménynek számít, hogy a parlament plenáris ülésén Dr. Dávid Ibolya országgyűlési képviselő (MDF) felszólalásában hosszan idézte lapunk egyik írását. Az ellenzéki képviselő a kormánypárti honatyák figyelmét hívta fel arra az elemzésre, amelyet a szekszárdi húsüzem privatizálásáról egyébiránt az MSZP politikai műhelye készített és lapunk hozott nyilvánosságra.

Úgy gondoltuk, az illendőség megkívánja, hogy megkeressük kedves „olvasónkat", megköszönjük érdeklődését és további kitartásra buzdítsuk a szekszárdiak ügyében, amely csak-csak nem akar megoldódni.

A rokonszenves frakcióvezető-helyettes asszony Tolna megyében élő politikus, a T. Házban valószínűleg nincs aki nála többet tudna a szekszárdi húsosok küzdelmeiről. Íróasztalán kilónyi papír jelzi, hogy nagyon komolyan készült azokra a felszólalásokra, amelyekkel megpróbálta kideríteni az igazságot. Ha egyenlőre nem is ért célba, a fáradozása mindenképpen tiszteletet érdemel. Szívesen vállalkozott a parlament folyosóján egy kis töprengésre, amikor a nyári szünet előtt az egyik ülés után felkerestük. Mi történt tulajdonképpen a szekszárdi húsüzemmel, miről szól ez a történet? - kérdeztük.

- Ha röviden kellene összefoglalnom a történtek lényegét, akkor egy elrontott privatizációról van szó, amelyik az első pillanattól kezdve hibákkal van tele.

Dr. Csiha Judit miniszter asszonyhoz interpellálva megkérdeztem, hogy ki a felelős ezért az elrontott privatizációért?

Szerintem az első nagy hibát akkor követték el a privatizátorok, amikor egy ilyen vevőnek adták oda a Szekszárdi Húsipari Rt.-t. Egy olyan valakinek, akinek megkérdőjelezhető volt a szakmai múltja, vagy pontosabban talán nem is volt múltja. Úgy tűnik, nem vizsgálták a vevőt, mint üzleti partnert és az az üzleti terv, amit tőle elfogadtak, homokvárra emlékeztető valami volt.

A miniszter asszony azt válaszolta nekem, hogy megakarták menteni a céget és egy „mentőötlet" volt a privatizáció. Megítélésem szerint ez az eset arra hasonlít, mint amikor a vízben fuldoklónak olyan embert küldenek a segítésére, akinek víziszonya van, és egyébként úszni sem tud. Lehet, hogy nagyon nemes volt a szándék, hogy „megmentik" a szekszárdi céget, csakhogy alkalmatlan eszközzel, hibás módon próbáltak segítséget nyújtani. Úgy tűnt nekem, hogy ezt követően már hiába készített az ÁPV Rt. megfelelő adásvételi szerződést, amelyben megpróbált mindent jól körülbástyázni.

Nem mindegy ugyanis, hogy kivel kötnek meg egy ilyen szerződést. Ha teszem azt Rotschild báró a szerződő fél, bizonyára sokkal körültekintőbben jár el a kötelezettségvállalásokat illetően. Akkor most lenne mentség. De amikor a templom egerével fogadtatnak el bizonyos feltételeket, akinek teljesen mindegy hogy száz milliót, egy milliárdot vagy négy milliárdot nem tud megfizetni, akkor teljesen más a helyzet. Hiába szép a szerződés, ha a vevő nem teljesíti a kötelezettségeket.

Ilyen értelemben a privatizációs társaság büszke lehet arra, hogy egy szép szerződést csinált, de az elmúlt egy év megmutatta, hogy ez a szerződés mennyit ér. Hogy csak a leginkább ismert példát mondjam: az új tulajdonos a szó szoros értelmében áthelyezéssel rakott át embereket a Szekszárdi Húsipari Rt.-ből a másik cégébe, a Metracoba. Pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy megtartja az adásvételkor regisztrált állományi létszámot, mégis tizesével, húszasával szépen eltüntette az embereket. Hetekig kint lógott a felhívás, hogy miért kell átmenni a Metracoba. A szöveg is úgy szólt, hogy áthelyezés. Leírták, mi az előnye, mi a hátránya, ha valaki marad. Már 1997 januárjában azzal csalogatták a népet, hogy a Húsipari Rt. úgyis tönkre fog menni és csődbe jut, a másik cég viszont majd prosperál. Visszatekintve azért ez nagyon érdekes...

Sorolhatnám a szerződés körüli anomáliákat hosszú ideig. Szerintem a szándék ott csúszott félre, amikor ezzel a partnerrel egy ilyen szerződést kötöttek. Innentől kezdve azután hibát hibára halmoztak a Pozsonyi úton. Hiszen voltak jelzések elég korán arról, milyen körülmények között működik a cég, hogy visszadátumozással, okirathamisítással és egyebekkel manipuláltak. Ennek ellenére az ÁPV Rt. a füle botját sem mozdította, majd nagy unszolásra, amikor már a tüntetés is lezajlott a parlament előtt, közvetítést ígért a munkaügyi tárca vezetője. Akkor kezdték átnézni a privatizációs szerződést, vajon mit lehetne a vállalt kötelezettségekből behajtani a vevőn. De aztán hipp-hopp eljutottunk odáig, hogy megszűnt a munka a Húsipari Rt.-nél, és megindult a felszámolási eljárás.

A történet azért különösen fájó Tolna megyében, mert nem csak az ezerkétszáz húsipari dolgozót hozta lehetetlen helyzetbe az elrontott privatizáció, hanem nagyon sok gazdálkodót, beszállítót, üzleti partnert is. Akik most pereskednek, tiltakoznak, futnak a pénzük után. Arról már nem is szólok, hogy micsoda köztartozást csinált az új tulajdonos az önkormányzatnak és számos közintézménynek.

A helyi közvéleményt már csak emiatt is élénken foglalkoztatta az eset. Két féle véleményt lehetett hallani. Az emberek egyik csoportja azt hangoztatta, hogy valami nagy kutyák állhatnak az új tulajdonos mögött, ha hónapokig hagyják az illetékesek, hogy törvényen kívüliséget élvezzen a megyében, az országban, mindenkivel szemben, az adóhatóságtól a hitelezőkig. Sokan hozzátették, hogy a patrónusok biztosan a saját zsebükre is gondoltak.

A másik csoportba azok tartoztak, akik szerint a magyar hatóságok vessenek magukra, hiszen látható volt egy-két hét után, hogy intézkedni kellene. Nem tették meg, engedték, hogy ez az ember az orránál fogva vezessen mindenkit, aki az utjába került. Ügyes húzásként túszul használta fel az ezerkétszáz munkavállalót és a beszállítókat. Mindenki attól félt, hogy ha a rendezetlen számlák miatt megindítja a végrehajtási eljárást, vagy elzárja a vízcsapot, a gázcsapot, számláját, akkor az ő fejére hullik vissza, hogy ezeknek az embereknek nem lesz munkahelye.

A történet ilyenformán a magyar közállapotokról is szól. Ez a vevőnek felcsapott úriember rájött arra, hogy nálunk hónapokig lehet büntetlenül különböző dolgokat megtenni, mert a magyar hatóságok olyan lassan reagálnak, ha egyáltalán reagálnak ezekre a cselekményekre, hogy addig sok millió forinttal gyarapíthatja a maga hasznát.

Nem tudom, hogy ha az ÁPV Rt érintett vezetői, teszem azt, a saját vállalatukat adták volna el, ki az a préda, könnyelmű ember, aki saját vagyonával megteszi ezt. Elképzelhetetlen. Amikor akkora arányt tévesztettek a privatizátorok, hogy tíz millió forintért kapun belül engedtek egy idegent, akinek ilyenformán megengedték, hogy bizonytalan készletekhez hozzájusson, ezerkétszáz embert dolgoztathasson, bizony azt kell hogy mondjam: az én szememben bűnösebbek, nagyobb felelőséggel tartoznak, mint az, aki ezt csak kihasználta.