Külföldi szemmel, belülről

Piaci típusú kapcsolatok

Rainer Girndt, a Friedrich Ebert Alapítvány szakszervezeti projektjének vezetője huszonöt éve kíséri figyelemmel a magyar szakszervezeti mozgalmat, a rendszerváltás óta hazánkban tevékenykedik, érdemes figyelni a szavára. Az alapítvány budapesti, Benczúr utcai irodájában beszélgettünk az éppen munkakört váltó - a régióval kapcsolatos feladatokra készülő - szakemberrel.

- Szép emlékeim vannak az 1989. előtti időszakból - kezdte válaszát a múltat firtató első kérdésünkre, majd magyarázólag hozzátette: - akkor is volt szakszervezeti mozgalom Magyarországon, más jellegű mint 1989 után, de a létezése nem vonható kétségbe.

A rendszerváltozás sok pozitív folyamatot indított el a gazdaságban, de negatívumokat is magával hozott, ha a mostani éveket a késő hetvenes évekkel hasonlítjuk össze. Különösen azt tartom kedvezőtlen jelenségnek, hogy az emberi kapcsolatok nagyon gyorsan piaci típusú kapcsolatoknak rendelődtek alá.

- Milyen kép alakult ki Önben a magyar szakszervezetekről, egyáltalán a munkavállalói érdekvédelem helyzetéről?

- Az elmúlt hét évben a fő feladatom a képzés volt: ismeretnyújtás és szociális kommunikáció. Azt tapasztaltam a munkám során, különösen a kis- és középvállalkozásoknál, hogy a munkavállalók körében csökken a szolidaritás érzése és igénye. Egy szolidarizáció-vesztési ( német kifejezéssel: Entsolidarisierung) folyamattal állunk szemben. Általános jelenség, hogy nehezebbé vált a szolidaritásra épülő kapcsolatok, szervezeti formák fenntartása.

Valószínű, hogy ez a folamat összefügg a társadalom erőteljes differenciálódásával, manapság sokkal több életstílus, életforma jelenik meg, mint a múltban. Véleményem szerint a szakszervezetek ezeket a változásokat nem vették figyelembe, úgy tettek, mintha a világ nem mozdult volna.

- Megvilágítaná ezt a megállapítását valamilyen gyakorlati példával is?

- Igen. A 80-as évek elején rendezvényeket szerveztünk német bányászok körében, hogy beszervezzük őket a szakszervezetbe. Némi tájékoztatás, meggyőzés után a legtöbben aláírták a belépési nyilatkozatot. Ma már nem ennyire magától értetődő a helyzet. Németországban a felnőtt munkavállalók 35 százaléka tagja a szakszervezetnek, de a fiatalok közül csak minden tizedik. Az új szakmákban ez az arány még ennél is kisebb. Hangsúlyozom, az emberek nem lettek szakszervezet-ellenesek, de nem értik azokat az időket, amikor egyes szakmák (bányászok, vasasok, stb.) még zárt tömböket alkottak, és természetes volt az összetartozás.

- A magyarországi helyzet értékelésénél figyelembe kell venni a privatizáció okozta feszültségeket is. Talán a hagyományok is mások.

- A közelmúltban Szekszárdon jártam, egy olyan tanácskozáson, amelyen privatizált üzemekben dolgozó szakszervezeti tisztségviselők vettek részt a megye minden részéről. Nagyon jó benyomásokat szereztem. Találkoztam fiatal nőkkel, akik szakszerűen, elkötelezetten és emocionálisan nem eltúlozva mondtak kritikát a privatizációról. Megcáfoltak bizonyos közhelyeket. Egyebek mellett elmondták, hogy a külföldi tőkét kizárólag nem lehet fekete báránynak tekinteni, mivel számos esetben a magyar menedzsment kelti a feszültségeket. Többen rámutattak, hogy az embereket nehéz együttműködésre rábírni, de nem lehetetlen, és eredményeket is lehet elérni.

Föltettem magamnak a kérdést: vajon a szakszervezeti szövetségek és az ágazatok vezetői tisztában vannak-e azzal, hogy milyen potenciális szellemi erő rejtőzik azokban a tisztségviselőkben, akik a saját bőrükön, cselekvés közben tanulták meg a helyes reakciókat a megváltozott valóságra. Igazi szakértői lettek az érdekvédelemnek. Túlságosan megszoktuk, hogy a szakszerűséget a diplomához kötjük. Mindezek alapján úgy itélem meg, hogy az érdekvédelem helyzete egyáltalán nem ideális, de nem is olyan rossz, mint azt gyakran lefestik.

- Bizonyára van véleménye a szekszárdi húsosok munkaharcáról is, miután Tolna megyével - mint hallottuk - jó a kapcsolata az alapítványnak.

- Vegyes érzelmeim vannak, mert a kérdés összefügg egy német állampolgárral. Még mindig nem tudom, ebben az ügyben ki miért tartozik felelősséggel, hogy a folyamatok oda vezettek, ahova. Biztos, hogy ennek a nem teljesen tisztességes vállalkozásnak Günther Schlegel volt a főszereplője, de fel kell tenni a kérdést: hogyan alakultak ki azok a feltételek, amelyek lehetővé tették egy ilyen személy mozgását.

Tolna megyében egyébként jellemző a privatizációra, hogy 85 százalékban német tőke beáramlásával valósult meg, olyan kis- és középvállalkozásokról van szó, amelyeknek a neve semmit sem mond, talán Németországban nem is működnek. Schlegel úr is, mint vállalkozó Németországban teljesen ismeretlen. Komoly, nagy cégekről az ember nem hall a húsosokéhoz hasonló történeteket, mert ügyelnek a jó hírnevükre. Sajnos kisebb cégeknél nem annyira kiszámítható, hogy milyen magatartást tanúsítanak a szakszervezettel szemben.

A beszélgetés - amelyre Rainer Girndt szemmel láthatóan készült - még több érdekes témát is érintett, amiről hely hiányában nem tudunk beszámolni. Talán majd egyszer más formában. Személyes dolgokra terelve a szót, megtudtuk, hogy német kollégánk legjobban az Alföldön érzi magát. Egy utaktól távoli tanya benne romantikus, felszabadító érzéseket kelt, és rokonszenves számára, hogy a vidéken élő emberek életében a protokoll, a formaságok nem annyira fontosak, mint Budapesten

- Köszönjük a beszélgetést.