A szekszárdi bérharc közügy

Bérharc folyik Szekszárdon. Egyik és másik oldalon is kőkeményen pénzről van szó. A munkavállalóknál a megélhetésről, az életlehetőségek puszta fenntartásáról. Arról, hogy az infláció hosszú évek óta tartó szorításában ne vesszen el az a kevéske remény, ami a családoknak mai nehéz idők túléléséhez kell.

Együtt, egységben a sztrájk idején...

Piacgazdaság, szociális partnerség, szabad béralku, törvényes sztrájk - ezek voltak évekkel ezelőtt a kulcsfogalmak, amelyekre felépültek az új munkaügyi kapcsolatok. Ebbe a keretbe igyekezett beleilleszkedni a munkavállalói érdekvédelem is, amely egyfolytában keresi a maga mozgásterét. A szekszárdi eset azt bizonyítja, hogy a szakszervezet nincs könnyű helyzetben, ha komolyan veszi eredeti hivatását és föllép a munkavállalók érdekében. A tőke és a munka ellentéte - ahogy azt a múlt században mondták - manapság könnyen kiéleződik.

Hát, ami azt illeti, a szekszárdi húsüzemben meglehetősen éles helyzet alakult ki, s az ellentét szüntelenül kicsap az üzem falain kívülre, foglalkoztatja a helyi és az országos közvéleményt egyaránt. Az elégedetlenség hangja a Keselyűsi útról fölhallatszik egészen a Kossuth térig. S ha valaki eddig nem hallotta volna meg, most már nem dughatja be a fülét, a húsosok hangja egészen közelről szól, a Parlament ablakai alól . . .

Már tavaly nyáron is a pénzről volt szó, a tisztes keresetről, a munka után járó jövedelemről. (Amiről tudjuk, hogy cincog zsebünkben.) Az elvékonyodó boríték miatt robbant ki júliusban a sztrájk, s tartott két napig, egészen addig, amíg megállapodás nem született az új tulajdonos képviselőivel a bérek emeléséről.

*

Günther Schlegel úr, aki egy szerényebb szekszárdi borospince áráért privatizálta a szekszárdi húsüzemet, s került a kapun belülre, bizonyára jól ismeri a magyarországi viszonyokat. Tudja a jelek szerint azt is, hogyan kell pénzt csinálni. De talán nem számolt a helyi édekvédőkkel, a Húsipari Dolgozók Szakszervezetével. Máig sem érti, hogy ebben a banán-köztársaságban (v.ö.: Ungarn) egyesek mit ugrálnak folytonosan. Az ilyeneknek kijár egy kis ütlegelés és ha nem használ a kommandós legények állandó fenyegető jelenléte, vannak finomabb módszerek is. (Szegény Csereklei Sándort, akit a fiúk előbb egy kicsit megrugdostak, főnöki utasítással át akarták helyezni közéjük.)

*

A profitot nem adják ingyen, de ne is menjen tőkésnek, aki nem elég leleményes. A jó Günthert kemény fából faragták és nem azért jött Háry János földjére, hogy az igazmondás bajnoka legyen. Dehát ott, ahol az állampolgárt arra szocializálták, hogy a kormány szava nem úri becsületszó és a jogállam hézagain csak az nem sétál át, aki nem akar, pénzzel minden megoldható. Vagy minden talán mégsem? Ez itt a kérdés!

A választ ne kapkodjuk el. Egyenlőre úgy tűnik, hogy Szekszárdon a pénz nyomása alatt meghajlik a törvény és meghajlanak az egyszer már kiegyenesedett derekak is. Günther Schlegel ügyes csiki-csukit eszelt ki. Az adósságokkal terhelt Szekszárdi Húsipari Részvénytársaságot - másik cége által - bérbe vette saját magától. A munkavállalókat pedig felszólította, hogy szerzett jogaikat feladva, lépjenek át a (még be sem jegyzett) bérlő céghez. A „jutalom" sem marad el, az átlépők egyéni munkaszerződéssel kapnak 18 százalékos béremelést, és persze ígéretet bőven. (S egy „tanácsot" is: lépjenek ki a szakszervezetből.)

*

A szakszervezet nyilvánvalóan nem asszisztálhat a munkavállalók megtévesztéséhez, s mivel fellépett a tavalyi sztrájk idején született megállapodás betartásáért, valódi bérfejlesztést és kollektiv bérmegállapodást követelt, szembe került a tulajdonos profitszerző törekvéseivel. Valószínű, hogy emiatt - és talán némi gyarmatosító gőgből - decemberben Günther Schlegel úr támadásba lendült a szakszervezet ellen. Előbb felszólította a szekszárdi alapszervezetet, hogy lépjen ki a Húsipari Dolgozók Szakszervezetéből, majd felmondott a szakszervezeti bizottság titkárának, elbocsátotta a testület egyes tagjainak hozzátartozóit, többeket kényszerszabadságra küldött és minden lényeges kérdésben megtagadta az érdekvédelem tájékoztatását. A szakszervezeti tisztségviselőket ért oldalvágásokból jutott a tagságnak is. (A munkaügyi felügyelő ellenőrzése során több száz munkavállalót érintően tárt fel szabálysértéseket.) A szakszervezet elleni sorozatos támadások nem maradtak hatás nélkül. Egyesek visszahúzódtak, másokban azonban megerősödött az elszántság, hogy érvényt szerezzenek jogaiknak. Nincsenek könnyű helyzetben.

A szekszárdi húsosok esete élesen rávilágít arra az egyszerű körülményre, hogy a jogállam nem áll elég szilárd lábakon, a törvényi akarat könnyen meghátrál a pénz hatalma előtt. A szankciók nem állják útját a tőke nyomulásának. A helyi munkavállalói érdekvédelem könnyen lefejezhető néhány millióval (végkielégítés, stb.). Egyszerű „üzemi költségként" jelenik meg az érdekvédők félreállítása...

*

Januárban három tárgyalási fordulóban találkoztak Szekszárdon a szakszervezet és a munkáltató képviselői. A munkáltató 15 százalékos bérfejlesztést ajánlott. (Kizárva a béralku lehetőségét!) A szakszervezet 26 százalékot követelt, de készséget mutatott egy ennél kisebb mértékű megállapodásra is. Több évi reálbércsökkenés után az érdekvédelem lényegében azt szeretné, ha a bérek az idén nem maradnának el az inflációtól. Netán egy kicsit előtte járnának. A munkáltató ragaszkodik a 15 százalékhoz, miközben naponta ostromolja a munkavállalókat, hogy 18 százalékért lépjenek át. A trükk átlátszó, a bértárgyalások csak az időhúzást szolgálták. A szakszervezet nem tehetett mást, mint felállt a tárgyalóasztaltól, hogy megkísérelje némi nyomásgyakorlással tisztes alkura és megegyezésre szorítani a munkáltatót. Közben minden erejét arra fordítja, hogy az emberekben tartsa a lelket, és a reményt a kollektív érdekérvényesítés lehetőségében.

*

Miközben újabb és újabb ütközetekkel folyik a bérharc Szekszárdon, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom posztjairól távolinak tűnik ez az egész konfliktus. Okvetlenkedő szakszervezetisek és egy profitéhes befektető csatározása. Csak ha a szakszervezet kilépne a képből, akkor támadna vélhetően némi zavar. Ugyanis közpénzről is szó van itt, mivel a derék Günther nem akarja a mi kis államunkat adókkal és járulékokkal terhelni, ha lehet inkább támogatásokat kér. Ha hirtelen be akarnák hajtani rajta a tartozásokat, a társadalombiztosítási járulékokat, az adókat és hiteleket, egyáltalán a privatizációs szerződésben vállalt kötelezettségeket, volna mit tenni. Akkor talán sokan megértenék, hogy a szekszárdi húsosok bérharca a legteljesebb közügy. Már csak ezért is támogatást érdemel.