A szekszárdi bérharc közügy
Bérharc folyik Szekszárdon. Egyik és másik oldalon is kőkeményen pénzről van
szó. A munkavállalóknál a megélhetésről, az életlehetőségek puszta
fenntartásáról. Arról, hogy az infláció hosszú évek óta tartó szorításában ne
vesszen el az a kevéske remény, ami a családoknak mai nehéz idők túléléséhez
kell.
|
Együtt, egységben a sztrájk idején...
|
Piacgazdaság, szociális partnerség, szabad béralku, törvényes sztrájk - ezek
voltak évekkel ezelőtt a kulcsfogalmak, amelyekre felépültek az új munkaügyi
kapcsolatok. Ebbe a keretbe igyekezett beleilleszkedni a munkavállalói
érdekvédelem is, amely egyfolytában keresi a maga mozgásterét. A szekszárdi
eset azt bizonyítja, hogy a szakszervezet nincs könnyű helyzetben, ha komolyan
veszi eredeti hivatását és föllép a munkavállalók érdekében. A tőke és a munka
ellentéte - ahogy azt a múlt században mondták - manapság könnyen
kiéleződik.
Hát, ami azt illeti, a szekszárdi húsüzemben meglehetősen éles helyzet alakult
ki,
s az ellentét szüntelenül kicsap az üzem falain kívülre, foglalkoztatja a helyi
és az
országos közvéleményt egyaránt. Az elégedetlenség hangja a Keselyűsi útról
fölhallatszik egészen a Kossuth térig. S ha valaki eddig nem hallotta volna meg,
most már nem dughatja be a fülét, a húsosok hangja egészen közelről szól, a
Parlament ablakai alól . . .
Már tavaly nyáron is a pénzről volt szó, a tisztes keresetről, a munka után járó
jövedelemről. (Amiről tudjuk, hogy cincog zsebünkben.) Az elvékonyodó boríték
miatt robbant ki júliusban a sztrájk, s tartott két napig, egészen addig, amíg
megállapodás nem született az új tulajdonos képviselőivel a bérek emeléséről.
*
Günther Schlegel úr, aki egy szerényebb szekszárdi borospince áráért
privatizálta
a szekszárdi húsüzemet, s került a kapun belülre, bizonyára jól ismeri a
magyarországi viszonyokat. Tudja a jelek szerint azt is, hogyan kell pénzt
csinálni. De talán nem számolt a helyi édekvédőkkel, a Húsipari Dolgozók
Szakszervezetével. Máig sem érti, hogy ebben a banán-köztársaságban (v.ö.:
Ungarn) egyesek mit ugrálnak folytonosan. Az ilyeneknek kijár egy kis ütlegelés
és ha nem használ a kommandós legények állandó fenyegető jelenléte, vannak
finomabb módszerek is. (Szegény Csereklei Sándort, akit a fiúk előbb egy kicsit
megrugdostak, főnöki utasítással át akarták helyezni közéjük.)
*
A profitot nem adják ingyen, de ne is menjen tőkésnek, aki nem elég leleményes.
A jó Günthert kemény fából faragták és nem azért jött Háry János földjére, hogy
az igazmondás bajnoka legyen. Dehát ott, ahol az állampolgárt arra
szocializálták, hogy a kormány szava nem úri becsületszó és a jogállam hézagain
csak az nem sétál át, aki nem akar, pénzzel minden megoldható. Vagy minden
talán mégsem? Ez itt a kérdés!
A választ ne kapkodjuk el. Egyenlőre úgy tűnik, hogy Szekszárdon a pénz
nyomása alatt meghajlik a törvény és meghajlanak az egyszer már kiegyenesedett
derekak is. Günther Schlegel ügyes csiki-csukit eszelt ki. Az adósságokkal
terhelt
Szekszárdi Húsipari Részvénytársaságot - másik cége által - bérbe vette saját
magától. A munkavállalókat pedig felszólította, hogy szerzett jogaikat feladva,
lépjenek át a (még be sem jegyzett) bérlő céghez. A „jutalom" sem marad el, az
átlépők egyéni munkaszerződéssel kapnak 18 százalékos béremelést, és persze
ígéretet bőven. (S egy „tanácsot" is: lépjenek ki a szakszervezetből.)
*
A szakszervezet nyilvánvalóan nem asszisztálhat a munkavállalók
megtévesztéséhez, s mivel fellépett a tavalyi sztrájk idején született
megállapodás
betartásáért, valódi bérfejlesztést és kollektiv bérmegállapodást követelt,
szembe
került a tulajdonos profitszerző törekvéseivel.
Valószínű, hogy emiatt - és talán némi gyarmatosító gőgből - decemberben
Günther Schlegel úr támadásba lendült a szakszervezet ellen. Előbb felszólította
a
szekszárdi alapszervezetet, hogy lépjen ki a Húsipari Dolgozók
Szakszervezetéből, majd felmondott a szakszervezeti bizottság titkárának,
elbocsátotta a testület egyes tagjainak hozzátartozóit, többeket
kényszerszabadságra küldött és minden lényeges kérdésben megtagadta az
érdekvédelem tájékoztatását. A szakszervezeti tisztségviselőket ért
oldalvágásokból jutott a tagságnak is. (A munkaügyi felügyelő ellenőrzése során
több száz munkavállalót érintően tárt fel szabálysértéseket.)
A szakszervezet elleni sorozatos támadások nem maradtak hatás nélkül. Egyesek
visszahúzódtak, másokban azonban megerősödött az elszántság, hogy érvényt
szerezzenek jogaiknak. Nincsenek könnyű helyzetben.
A szekszárdi húsosok esete élesen rávilágít arra az egyszerű körülményre, hogy a
jogállam nem áll elég szilárd lábakon, a törvényi akarat könnyen meghátrál a
pénz hatalma előtt. A szankciók nem állják útját a tőke nyomulásának. A helyi
munkavállalói érdekvédelem könnyen lefejezhető néhány millióval
(végkielégítés, stb.). Egyszerű „üzemi költségként" jelenik meg az érdekvédők
félreállítása...
*
Januárban három tárgyalási fordulóban találkoztak Szekszárdon a szakszervezet
és a munkáltató képviselői. A munkáltató 15 százalékos bérfejlesztést ajánlott.
(Kizárva a béralku lehetőségét!) A szakszervezet 26 százalékot követelt, de
készséget mutatott egy ennél kisebb mértékű megállapodásra is. Több évi
reálbércsökkenés után az érdekvédelem lényegében azt szeretné, ha a bérek az
idén nem maradnának el az inflációtól. Netán egy kicsit előtte járnának.
A munkáltató ragaszkodik a 15 százalékhoz, miközben naponta ostromolja a
munkavállalókat, hogy 18 százalékért lépjenek át. A trükk átlátszó, a
bértárgyalások csak az időhúzást szolgálták. A szakszervezet nem tehetett mást,
mint felállt a tárgyalóasztaltól, hogy megkísérelje némi nyomásgyakorlással
tisztes alkura és megegyezésre szorítani a munkáltatót. Közben minden erejét
arra
fordítja, hogy az emberekben tartsa a lelket, és a reményt a kollektív
érdekérvényesítés lehetőségében.
*
Miközben újabb és újabb ütközetekkel folyik a bérharc Szekszárdon, a
törvényhozás és a végrehajtó hatalom posztjairól távolinak tűnik ez az egész
konfliktus. Okvetlenkedő szakszervezetisek és egy profitéhes befektető
csatározása. Csak ha a szakszervezet kilépne a képből, akkor támadna vélhetően
némi zavar. Ugyanis közpénzről is szó van itt, mivel a derék Günther nem akarja
a mi kis államunkat adókkal és járulékokkal terhelni, ha lehet inkább
támogatásokat kér. Ha hirtelen be akarnák hajtani rajta a tartozásokat, a
társadalombiztosítási járulékokat, az adókat és hiteleket, egyáltalán a
privatizációs szerződésben vállalt kötelezettségeket, volna mit tenni. Akkor
talán
sokan megértenék, hogy a szekszárdi húsosok bérharca a legteljesebb közügy.
Már csak ezért is támogatást érdemel.
(Halogyi)