Miért vagyunk gyengék?

Gyengék a szakszervezetek - állapították meg az MSZP Baloldali Tömörülésének minapi konferenciáján. Ugyanezt mondták többen és részletesebben a Szociáldemokrata Esték fórumán is, ahol a foglalkoztatás, a munkanélküliség elleni harc szerepelt napirenden. Ferge Zsuzsa, az ismert szociálpolitikus, egyetemi tanár pedig nemrég azon sajnálkozott, hogy - szemben a nyugati országok érdekvédelmi szervezeteivel - a magyar szakszervezetek harmatos érdekérvényesítő képességükkel nem tudnak kellő ellenerőt képezni a kapitalista viszonyok negatív következményeivel szemben.

Ezek a minősítések nem újak és nem egyediek; jól ismerjük őket családi, ismerősi és baráti körökből, s őszinte pillanatainkban magunk is hasonlóan vélekedünk. Mert ezek tények, sajnos, ez a lehangoló valóság. (Az más dolog, hogy ezekről a dolgokról talán mindenekelőtt az MSZOSZ lapjában kellene értekeznem - ha lenne ilyen- ám ennek hiányában éppen annak a szakszervezetnek az újságában teszem közzé gondolataimat, amelyre a legkevésbé vonatkoznak a fenti és az alábbi megállapítások, amely ritka kivételt jelent a példaértékű érdekvédelem eredményeinek felmutatásában.)

Úgy bizony nehéz ellenállni a jóléti, szociális rendszerek leépítésének, a nem kívánt nyugdíjreform elfogadásának, a kegyetlen elbocsátásoknak, a külföldi és hazai tőkések, munkaadók diktátumainak, ha vészesen apad a taglétszám, nincs pénz sztrájkalapokra, tisztségviselői képzésre. Hiába halljuk a bíztató tanácsokat és magunk is erősítjük sorainkban, hogy keményebb, harcosabb, hatékonyabb érdekvédelemre van szükség, ha ennek nincsenek meg az anyagi, szervezeti, személyi feltételei, hiányzik az erőt, tartást, önbizalmat nyújtó háttér. Jó kollektív szerződést kötni, sikeres bértárgyalásokat folytatni, nyomást gyakorolni, egyáltalán kecsegtető munkaharcot folytatni ugyanis csak ilyen háttér birtokában lehet. Csak a tagság összefogásával és támogatásával.

Van persze kifogás, magyarázat bőven, ami gyakran nem is cáfolható. A kielégítő munkavállalói érdekképviselet nem pusztán szándék, elhatározás, nagyobb hangerő kérdése. A szakszervezetek mozgásterét, lehetőségeit is kijelölik az adott társadalmi, gazdasági viszonyok, törvényi feltételek, munkaügyi szabályozók. S ez igaz is. De ezen belül kihasználunk-e minden lehetőséget? Miért nem tágítjuk e kereteket a lehetséges és kívánt mértékben? Mert a tagság a vezetőkre mutogat, a tisztségviselőktől várja a problémák megoldását, az érdekvédők meg a folyamatosan meglévő nehézségekre hivatkoznak.

Az okok sokrétűek. Nyomasztó a szervezeti szétforgácsoltság. Nem védi törvény a szakszervezeti tisztségviselőt. Erős az egzisztenciális félelem, az ösztönös túlélésre törekvés, az egyéni útkeresés, bénító az apátia, az önszerveződés készsége. De ne álljunk meg a felszíni jelenségeknél, ássunk mélyebbre. Elgondolkodtató, ezért igényes elemzés tárgyává teendő: miért éppen akkor gyengülnek el, épülnek le az évszázados szakszervezetek, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk? Végbe ment-e valójában az a megújulási folyamat, amelyet az MSZOSZ 1990-ben meghirdetett? Miért nem tudott megerősödni a Liga és a Munkástanácsok? Miért olyan gyér a választék az ígéretes aktivistákból, tisztségviselőkből? Miért hanyagoltuk el a munkanélküliekkel való foglalkozást? Vannak olyan további kérdések, amelyek konkrét lépéseket sürgetnének. Helyesnek, szükségesnek bizonyult-e az üzemi tanácsok létrehozása? Tisztázott-e a szakszervezetek és a pártok, a szakszervezetek és a civil szervezetek viszonya?

Miért vagyunk olyan megértőek a szakszervezeti ingatlanok rendezetlensége iránt, az érdekegyeztetés rendszere korszerűsítésének elhúzódásában? Mit és mennyit tudunk arról, hogy a munkavállalók megválasztott képviselői hogyan végezték dolgukat az Országgyűlésben és a bt-önkormányzatokban? Miért nem találjuk meg a módját, alkalmát és fórumát annak, hogy a választási ciklus végéhez közeledve számot adjanak megbízatásuk teljesítéséről?

Egyelőre ennyit.