Noteszlapok

(Bika) Húsz évvel ezelőtt lett a húsos szakszervezet emblémája az akkor még működő budapesti Közvágóhíd bejáratánál lévő szobor stilizált grafikája. A „címer” azóta széles körben elterjedt, megjelenik zászlókon, mappákon, névjegykártyákon és mindenféle ajándéktárgyakon. Sokan kedvelik a bikával küzdő fiú alakjával díszített pólókat, sapkákat, sálakat. A Húsos újság fejlécén is indulástól ott található a szakszervezet védjegyévé vált szoboralak rajza.

A fiatalabb kollégáknak talán érdemes elmondani, hogy a fővárosi Közvágóhíd a XIX. század második felének egyik legjelentősebb beruházása volt, amely lehetővé tette a közegészségügyi szempontból veszélyes több száz kisvágóhíd és mészárszék megszüntetését, a nagyüzemi húsfeldolgozás létrehozását. Az új létesítményt - nemzetközi pályázat révén - Julis Hennicke porosz építész tervei alapján valósították meg. Buda és Pest egyesítését megelőző évben, 1872. július 27-én avatták fel a Soroksári úton.

Az 1867. évi kiegyezést követően megindult gazdasági fejlődésnek köszönhetően hasonló vágóhidak létesültek Gyulán, Szegeden és az ország több városában is. Ezzel lehetővé vált, hogy az állatokat az évszázados szokás alapján ne lábon hajtsák ki a nyugati piacokra, hanem feldolgozott hústermékek formájában lehessen kivinni az országból.

A porosz építész a korabeli Berlin egyik sztárművészét, Reinhold Begas szobrászt (1831-1911) kérte fel a Közvágóhíd bejáratát díszítő szobor páros elkészítésére. A mintegy öt méter magas oszlopon álló, másfélszeres életnagyságú szobrok arról árulkodnak, hogy alkotójuk nem csak mondabeli hősöknek, uralkodóknak és művészeknek, hanem mészároslegényeknek is szívesen állított emléket. Érdekes talán, hogy a szobrokat eredetileg kőből faragták és csak 1937-ben öntötték bronzba.

Mint ismeretes, a budapesti Közvágóhíd közel két évtizede már nem működik, épületeit különféle vállalkozások használják. A szobrok azonban eredeti helyükön állnak, a magyar húsipar szebb napjaira emlékeztetik az arra tévedő utazókat. A lusta bivaly és a vad bika látványán mindenki elmerenghetnek azon, hogy mikor épül Magyarországon újra korszerű vágóhíd, európai hírű építész és szobrász közreműködésével.

(Nők) Időnként megírják az újságok, hogy kevés nő vesz részt a közéletben, számarányuknál csekélyebb mértékben ülnek a parlamenti padsorokban, a miniszteri bársonyszékekben, a cégvezetői fotelokban és más fontos posztokon. Miközben szinte minden pálya megnyílt a gyengébb nem képviselői előtt és közülük sokan szereznek diplomát. Egyelőre azonban nehéz összeegyeztetni a karriert az anyai hivatással. Ilyen körülmények között örvendetes, hogy a Húsipari Dolgozók Szakszervezetében nincs „nőkérdés” és soha nem is volt. Ennek ellenére vagy talán ennek is köszönhetően a húsos érdekvédők között nagyon derekas munkát végeznek a lányok, asszonyok. Szándékosan nem írok statisztikákat, hogy mennyien vannak a bizalmiak, az alapszervezeti vezetők vagy a választmány tagjai között. Ránézésre fele-fele arányban. Az értekezletek, rendezvények, demonstrációk képe alapján a hölgyek minden vitán felül ellátják a reájuk eső szerepet. Ha pedig egy kicsit a látható dolgok mögé nézünk, akkor talán annál többet is.

Ha felidézem az elmúlt két évtized nagyobb szakszervezeti küzdelmeit, akkor a lányok, asszonyok ott voltak minden nagyobb megmozdulásnál, a szekszárdi sztrájkoktól a gyulai kollektív szerződésért folytatott küzdelmen át a budapesti, győri, szombathelyi, debreceni gyárbezárások körüli konfliktusok felvállalásáig. Bizony, a mi lányaink időnként bátrabbak a férfiaknál, hamarabb megérzik a munkahelyen leselkedő veszélyeket és jobban beleélik magukat a kárvallott kollégák helyzetébe.

Nehéz időszakát éli a munkavállalói érdekvédelem. A gazdasági válság, a szinte követhetetlen kormányzati intézkedések és az elöregedő magyar társadalom annyi bajt, nyomorúságot és feszültséget hoz felszínre, hogy ember legyen a talpán, ki képes kiigazodni az eltérő érdekek labirintusában. Ilyen körülmények között még inkább felértékelődik a nők szerepvállalása, akik a férfiaknál általában többet tudnak a családok teherbíró képességéről, az emberi méltóságról, az élet értelméről. Ha van tartaléka az új kihívások előtt álló érdekvédelemnek, akkor a lányok, asszonyok körében kell keresni. Az eddigi tapasztalatok alapján bátran kijelenthetjük, hogy rajtuk nem múlik a szakszervezet eredményessége. Mondom ezt azzal a megjegyzéssel, hogy ez az írás nem egy megkésett nőnapi tisztelgés, hanem tényeken alapuló vélemény.