Még kér a nép…

Száz szakszervezet és civil közösség zászlói alatt huszonöt ezer fős tömeg tüntetett október elsején az Országház előtt. Tiltakoztak a kormány megszorító intézkedései és jogfosztó lépései ellen. A munka világából összesereglett emberek azért emeltek szót, mert elegük lett abból, hogy a kormányfő szerint jól járnak, de ők ennek éppen az ellenkezőjét érzik a bőrükön. A bérből és fizetésből élők kétharmada éppenséggel rosszabbul él, mint tavaly, és újabb súlyos felhők gyülekeznek a fejek fölött. A Munka törvénykönyvének tervezett változásával, az alaptörvény és más jogszabályok hatályba lépésével csorbulnak az emberi és állampolgári jogok. Maga kreálta törvényekkel a politikai elit, kielégítve a tőke önös érdekeit, egyre kiszolgáltatottabb helyzetet teremt a társadalom nagy többsége számára. Néhány hónap alatt száz évvel pörgetik vissza a történelem kerekét, visszaköszön a robot világa, a látástól-vakulásig végzett munka, a bérnek mondott megszégyenítő alamizsna, a hajszolt élet. Olyan világ dörömböl a tőkével nem, csak puszta erejükkel és szaktudásukkal rendelkező emberek ajtaján, amelyben újra követelni kell a munkát és a kenyeret, a létbiztonságot, a pihenéshez, az egészséges, tisztes családi élethez való jogot. Amikor fájóan aktuális a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava, és a történelemben már kiharcolt igazságosabb és emberibb élet védelmében kell újra csatasorba állni.

Az ország minden részéből a fővárosban összegyűlt tömeg, túl az éppen aktuális adóemelésen, igazságos és méltányos közteherviselést követelt. Nyomatékosan kifejezte, hogy elege van a reárakott terhekből, mivel az arányosnak mondott személyi jövedelemadó csak akkor lenne igazságos, ha a javak és a termelő eszközök fölötti rendelkezés is „arányos” lenne. Követelte továbbá a visszamenőleges hatályú törvénykezés beszüntetését, különben bármikor vissza lehet venni egyszer már kifizetett juttatásokat, korkedvezményes és rendes ellátásokat, semmissé lehet tenni megállapodásokat. Ha nincs jogbiztonság, akkor bármikor fölborogathatók az életpálya-modellek, a társadalombiztosítási- és nyugdíj rendszerek.

A munka világától idegen az emberek és tőkék kizárólagos, egyoldalú uralma. Egyezség, alku, megállapodás, szerződés teremthet csak megfelelő feltételeket az értékek termeléséhez és cseréjéhez. Kölcsönösség és viszonosság, arányosság és méltányosság okos alkalmazása teheti hatékonyabbá a munkát és igazságosabbá a munka hasznából való részesedést. Ehhez pedig országos, ágazati és helyi szinten egyaránt elengedhetetlen a társadalmi párbeszéd, az érdekek egyeztetése. A demokratikus párbeszédhez megfelelő intézmények kellenek, amelyek a munkavállalók oldalán csak szabad szervezkedéssel, a sztrájkhoz való jog biztosításával teremthetők meg. Ezeket a követelményeket fogalmazták meg kilenc pontban az október elsejei megmozdulás szervezői, ezt az üzenetet juttatták el a hatalom képviselőihez.

A Kossuth téri demonstráció feltehetően fordulópontot jelent a hazai munkavállalók küzdelmében. Az összegyűltek lelkesen fogadták a Magyar Szolidaritás Mozgalom zászlóbontásának bejelentését. Az esemény közvetlen előzményének tekinthetők azok a megmozdulások, amelyeket a szakszervezetek még tavaly decemberben, majd idén több alkalommal szerveztek a kormány megszorító, jogellenes intézkedései ellen. Tágabb összefüggésben azonban arról van szó, hogy az elmúlt két évtizedben, miközben a pártok minden választáskor több munkát, európai béreket ígértek a szavazóknak, a munkavállalók kiszorultak a törvényhozásból és a közéletből. A szakszervezetek egyre szűkebb mozgástérben próbáltak érvényt szerezni a tagságuk érdekeinek. Fokozatosan veszítettek a befolyásukból, állandó hátramenetben kellett harcolniuk, fogyatkozó tagsággal, lankadó erővel, megosztottsággal, miközben egyre nagyobb kihívásokkal kerültek szembe. Most viszont fordulatnak lehetünk tanúi. A gazdasági válság terhével küszködő emberek reménykedve tekintenek az érdekvédőkre, utoljára 1992-93-ban volt ennyire pozitív a szakszervezetek megítélése. Akkor - és most is - a kormány munkavállaló- és szakszervezet-ellenes lépései vitték utcára az embereket, és került a látómezőbe egy országos sztrájk szervezése.

A tőke, az áruk, az értékek és a munkaerő szabad áramlása az európai térben elérte a legutolsó hazai munkahelyet is. A változások nem hagyták érintetlenül a szakszervezeteket sem. Felismerték, hogy lépni kell, különben a munkaerőpiacon eluralkodó egyre kíméletlenebb viszonyok között kiszorulnak a munkahelyekről, a bérekről és munkafeltételekről folytatott alkukból, végül kiszorítják őket a jogszabályok előkészítéséből, a szociális támogatások elosztásából is. A munkavállalói érdekvédelem hosszú történetében újabb kihíváshoz érkezett, meg kell vetni a lábát a válságokkal terhes, a „fülkeforradalommal” sújtott új világban, választ kell adni a rendszerváltozást követő két évtizedben végbement változásokra. Egységesen, közös erővel, bátran kell fellépni a munkavállalók jogaiért, egy olyan világért, amelyben a demokrácia nem ér véget az üzem, a hivatal kapujában, nem kell rettegni a munkahelyen, nem kell félni attól, hogy mit hoz a holnap.

Születésének körülményeiből ítélve széles sodrású folyam lesz a Magyar Szolidaritás Mozgalom. Segítheti a tenni akaró embereket, hogy egymást megtalálják, tere lehet a munkavállalói szerveződés megújításának, közelebb viheti a munkából élőket a sorsuk befolyásolásához. A szolidaritás megerősödése csökkentheti a kiszolgáltatottságot. Különösen akkor, ha az új mozgalomhoz csatlakozók erőt gyűjtenek ahhoz is, hogy a demokrácia megroggyant intézményei helyett ellenőrizzék a hatalom gyakorlóit, ellensúlyozzák a felhatalmazásukkal visszaélő politikai erőket. Az új mozgalom egyszerű, világos követelésekért bontott zászlót, amelyeket minden munkavállaló, minden demokráciát féltő ember felvállalhat. Munkát, kenyeret, jogbiztonságot követel, azt üzeni, hogy még kér a nép…