Ha van cél, lesz eredmény is!

Egyre inkább elhúzódik a húsipar átrendeződése, a munkaadók és munkavállalók közül sokan úgy érezzük, hogy csak „sodródik” az ágazat. Nincs erő a magyar értékek védelmére, a minőség megőrzésére, miközben gyenge külhoni termékek áramlanak a nagy áruházak polcaira. A gondok országosak, de Kapuváron most elsősorban Magyarország második legnagyobb húsfeldolgozó egyesülése, a Debreceni Csoport átalakulása érdekli az embereket.

A sors nem kivételez

Hogy fogadták és mit éreznek a kapuváriak a most zajló eseményekből?

Az egyszerűnek tűnő kérdésre bonyolult és összetett a válasz, sok-sok bizonytalansággal. A változások mögött elsősorban nem a helyi gondokat, sokkal inkább a magyar élelmiszeripar válságát látjuk. Habár állandóan az Unió és a nemzetközi piac átalakulására hivatkozunk, tegyük fel a kérdést, mit tettünk mi magunk? Mit tettek a magyar agrárgazdaság szereplői, beleértve a gabonatermesztőket, állattartókat és az élelmiszer-termelőket az adó- és munkaügyi hatóságokkal együtt, hogy mi magyarok versenyképesek legyünk?

Határozottan állítom, hogy nem sokat. Ha nem térünk észhez, nem nyújtunk egymásnak kezet, és még napjaink eseményei kapcsán sem érezzük az összefogás szükségességét, akkor „elvérzünk” egyenként. Senki se higgye, hogy vele majd kivételez a sors.

Sajnos mai állapotában az egész agrárium jobban hasonlít egy szerencsejátékhoz, mint tudatos és megfontolt gazdálkodáshoz. Tudatosságot ugyanis csak egy-egy piaci befektető vagyonmentési törekvéseiben lehet felfedezni.

Nemzeti érdek a magyar gazdaság „motorjának” beindítása, a termelés és foglalkoztatás fellendítése, különben a magyar hagyományok - specialítások - sorba mennek tönkre, bekerülnek a globális világ „kutterébe” és kijön belőle valami, ami már nem a miénk.

A magyar élelmiszer-gyártás tisztaságát, eredetiségét, a magyar tudást és klímát mindig elismerték, még a konkurens országok és cégek is, és most úgy látom, hogy ez az érték van veszendőben egy közös „turmix” miatt.

A végeken küszködőkön kívül az ágazat irányítóinak közös és kiemelt feladata lenne egy asztalhoz leültetni mindenkit a termőföldtől a késztermék gyártójáig. Közös érdekből, úgy mint egy egészségesen működő családban, fel kellene osztani a munkát magunk között. Ehelyett állandó marakodás és szembefordulás tapasztalható az érintett szereplők között. Félő, hogy ennek a káosznak majd egy ma még ismeretlen szereplő lesz a nyertese.

Sokszor megfogalmaztam már a kollégáim körében, hogy a magyar hentes, de a tudós és feltaláló is, a világ minden táján megállja a helyét, ha hagyják dolgozni, és kap annyi anyagi és erkölcsi megbecsülést, hogy az erőfeszítéseinek értelmét látja. Háborog a lelkem, mert sajnos az utóbbi évtizedben sok igazságtalan és megmagyarázhatatlan eseményeknek voltunk az elszenvedői, amelyek csökkentik a bizakodásunkat.

Tudás és pénz kell

A Debreceni Csoport átalakításában én azt látom és érzem, hogy a tulajdonosok kiléptek a tartósan rossz gazdaság helyzet okozta kényszerből. A nagy nemzetközi nyomás, a hosszú idő óta nem működő hazai alapanyag- termelés és tőkehiány lehet a lépés mögött. Az egyre jobban elszegényedő magyar lakosságnak csökken a vásárló ereje, a pénztelenség miatt nincs, aki a magyar termékeket részesítené előnyben azért, hogy maga is tegyen valamit a munkahelyekért, a helyi adókért, egyáltalán az ország fennmaradásáért. Pedig, ha valaki a piacon akar maradni, annak fejleszteni kell, versenyképesnek kell lenni, amihez a magyar szellemi tőke mellé nagyon sok pénz kell. A magyar virtus és lendület tőke nélkül a hosszú hegymenetben lassan kimerül, és a tudásunkat, piacainkat kénytelenségből tálcán adjuk át Európának.

Mit érzünk mi mindebből munkavállalóként?

A kapuvári gyár a Debreceni Csoport tagjaiként önálló gazdálkodást, felvásárlást, feldolgozást és kereskedelmet folytatott. Most lényegében csak a tulajdonosi szerkezet változott. Azt is mondhatnánk munkavállalói oldalról egy kicsit könnyelműen, hogy mindegy kinek dolgozunk, csak az elvégzett munkának, szaktudásnak adják oda az árát. Emellett a mindenkori tulajdonos az anyagiakon túl emberileg, erkölcsileg is becsülje meg azt a munkavállalót, aki jó szakmai irányítás mellett elvégzi a nem éppen könnyű kétkezi munkát. Természetesen a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű. A jelenlegi munkarendünk, alapanyag-ellátásunk nem rosszabb, mint az összes hasonló magyar húsfeldolgozóé. A termékszerkezetünkből a késztermék-gyártás bővítése anyagi okok miatt továbbra is várat magára.

Versenyképes jövedelem

Az éves bérmegállapodásban rögzítettek ez idáig maradéktalanul teljesültek. A gazdaság szorító kényszere sok feladatot ad minden szereplő számára, ezt nyilván végre kell hajtani. Az állandó változások bizonytalanságot szülnek, nagy a fluktuáció. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy sokan rájönnek, máshol sem fonják kolbászból a kerítést. Továbbra is tart az elvándorlás a nálunknál jobb gazdasággal működő országokba, aki vállalja az ezzel járó viszontagságokat, nem jár rosszul anyagilag. De újra és újra megkérdezem: a nálunk kiképzett szakember, aki a mi szegény országunknak sokba került, miért termel és adózik más országnak?

Láttam sok üzemet külföldön, a német és holland hentesek ugyanúgy néztek ki, mint az én munkatársaim, dolgoztak szorgalmasan. A nap ott is 24 órából áll, a reggelit, ebédet is megették, mégis mitől hatékonyabbak? A szervezett, folyamatos munkától, a működő gazdaságtól, az elviselhető állami tehervállalástól, a korszerű gépsoroktól, és a naponta végzett eredményes munkától. A versenyképes országokban a munkásnak is jut sikerélmény, van motivációja, és van versenyképes jövedelme, és máris megy minden magától. Szembe kis hazánkkal, ahol állandó az elégedetlenség, a létbizonytalanság, a depresszió, a korai megrokkanás, ahol a társadalom beteg és céltalan.

A szakszervezeti munkában az úgynevezett kisembereknél látom annak felismerését, hogy össze kell fogni az ügyek előmozdítása érdekében, mert ha cél van lesz eredmény is!

Kapuváron még mindig látok célokat.