Séta a piacon

Sétálok a piacon. Hallgatom a megszokott zsivajt. Némi felszisszenés csak a zöldséges és a virágos előtt van, jól hallom, a magas árak miatt. Dehát itt a tél és a zöldség félék ilyenkor mindig a legdrágábbak. Meg aztán megyünk az Unió felé és, mondják könnyedén az okosok, hogy az árakkal is utol kell érnünk Európát!

Megyünk persze, hogyne mennénk, de amíg a zöldség félék ára máris magasra szökött, a húsoké a piaci henteseknél is olyan alacsonyan van, mint három-négy éve, de akkor azért, mert a forint eleve kevesebbet mutatott. Szóval olcsó a hús. S még a piaci hentes árainál is alacsonyabb a bevásárló központban, ahol kéthetente megfordulok. Legutóbb amikor - a katalógust előre nem nézvén - a húsos pult felé csatangoltam, heurékázni támadt kedvem. Kaptam is rögtön a bunkofonért, s hívtam azonnal páromat a bevásárló központ ellenkező sarkából, ahol szokása szerint előbb a női cuccok között időzött az átlagosnál is többet.

"Nem érdekel, hogy ott mi van - szóltam az éteren át -, ami biztos, hogy a közelemben roskadoznak a hústól a tartóvasak és a békebeli piaci árak alatt lehet combot, karajt szűzpecsenyét venni. Gyere ide azonnal!" A legértékesebb hús, a szűzpecsenye is alig 600 forint fölötti bruttó áron van, amiről eszembe jut, hogy a dolgozó népet két-három éve 1000 forintos karajjal riogatták egyesek.

Nosza lett is a dologból családi ügy, úgy értem: terven felüli bőséges vásárlás. Hurrá! Vegyünk most, hogy jól menjen a parasztnak is! - mondaná, aki még sohasem látott vidéki embert, csupán azt hallja örökké, hogy az állam agyon támogatja. Vagy, aki nem látott vágóhidat, és fogalma sincs, mibe kerül a húsiparnak, mire áruját a bevásárlóközpont, vagy a szupermarket pultjára helyezi, döntően saját költségén!?

Csak aki látott ilyeneket - dühöngő parasztot és húsipari vezért -, az tudja, hogy az olcsó húsnak nincs becsülete (hiába van belőle elég). Mert igaz, hogy a fogyasztók, köztük a gyári munkások, most aztán vigadhatnak. De ezt azért sem mondogatom sokáig, mert nem tudom, meddig örülhetünk az egészen olcsó húsnak. Hiszen akik millió számra hizlalják a sertést, most éppen veszteséggel dolgoznak: többségük 280-300 forintért hizlalja a sertés kilóját, de jó, ha 210-220 forintos világpiaci árat kap érte.

Nem örülhet a húsipar sem, mert igaz ugyan, hogy olcsón veszi a disznót, ezért önmagában tapsolhatna (ha lenne ipari tenyere). De nem teszi, mert tudja, hogy amit nyer az olcsó sertésen, azt elveszti a polcpénzen, meg az exporton. Az utóbbin úgy, hogy míg korábban sok forintot kapott az exportált termék után egy dollárért, most sokkal kevesebbet, tehát többnyire rajta veszt. Így aztán a húsipar - mivel most nem ad eleget a hízóért - egy idő után olcsón sem jut elég sertéshez.

Az egyensúly idővel helyreáll a termelésben, de közben a termelők is, a húsipar is szépen csődbe mehet. A dolog pikantériája lehet, hogy a nyugati "nagy testvér" persze szállít majd húst, vámmentesen, szépen csomagolva, amennyi csak kell, hiszen a mi legyengült piacunk tárt gondolákkal várja. Hacsak észbe nem kapnak termelők, feldolgozók és kereskedők, hogy kitalálják: meg kellene osztozni a hasznon, s nem egymást sanyargatva üzletelni.

A piac persze zsong tovább. A vevő örül az olcsó húsnak, aminek most éppen olyan a leve, amilyen. De meddig? Nem a piacoló polgár dolga, hogy ezen töprengjen.