A gazdasági élet nem karitatív szféra

- mondja Piros László, az ÉFOSZ főtitkára

Miután az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségén (ÉFOSZ) belül szakmai, szakági érdekképviseleti szervezetek is működnek, ezért Piros László főtitkár csak arra vállalkozott, hogy általánosságban beszélgessünk a húsipar gazdasági és piaci helyzetéről. Ám így is csaknem másfél órás beszélgetés kerekedett ki a találkozóból, ami jelzi, hogy bőven volt miről gondolatot cserélni. Például a piaci szabályozás hiányosságairól, az élelmiszerminőség és -biztonság aktuális kérdéseiről, az iparág jövedelmezőségi szintjéről, vagy éppen a termékpálya kapcsolatrendszeréről, beleértve a kereskedelmi láncokat is.

Magasak az árszintek

Az ÉFOSZ-on belül etikai norma az, hogy a szakági érdekképviseletek helyett nem nyilatkozik a főtitkár, vagy az elnök. Ám a mai húspiaci viszonyoknak van egy olyan olvasata, amelyről agrárgazdasági, élelmiszeripari szinten is érdemes elgondolkodni - kezdte mondandóját Piros László. A jelenlegi piaci helyzetben látni kell, hogy a vágósertés felvásárlási árak magasabbak az Európai Unió felvásárlási átlagáránál. Ez azonban csak az egyik probléma. A másik az, hogy ha adott használati értékre, minőségre vetítjük az árakat, akkor a különbség még nagyobb. Vagyis, ha hústartalomra vetítjük az árkülönbséget, akkor a probléma még nagyobb, ugyanis 2002. január elsejétől - a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek okán - az exporttámogatások megszűntek. Így az uniós átlagárnál magasabb felvásárlási árak teljes mértékben jelen vannak a belső kínálatban, tehát a termelői árakban feszültséget okoznak. Ugyanakkor a hazai fizetőképes kereslet nincs abban a helyzetben, hogy ezt a magasabb árszintet megfizesse.

A sok és a kevés

A helyzetet értékelve bumeráng effektusról beszél a főtitkár. Véleménye szerint az elhibázott agrárpolitika gyakorlatának eredményeképpen jött létre ez a piaci anomália, jó lenne végig gondolni, hogy mit is akarunk? A főtitkár nem először keresi a választ a kérdésre: hogyan lesz a kevés termékből sok? Ha ugyanis olyan szabályozási rendszerünk van, amelyiknek az az eredménye, hogy magasak a felvásárlási árak, akkor szűkül a belső piac. Ha pedig exporttámogatás híján nem tudják az egyébként alacsony termelési mennyiségi szintből a belső piacon nem eladható kevés terméket a külpiacon eladni, akkor ez piaci hektikusságához vezet. A termelőnek pedig az az üzenet fogalmazódik meg, hogy nincs stabilitás, termelési biztonság. A hektikus állapot sokkal jobban rombol, mint az a kiszámíthatóság, amelyből nagy haszon nincs. Senki nem vitatja, hogy kevés a sertés létszám az országban, az adottságainkhoz, felkészültségünkhöz képest, mégis ebből a kevésből sok lesz.

A liberalizált kereskedelemnek köszönhetően a magas árak és a védővámok közötti különbségek következtében ma megéri import alapanyagot behozni a kereskedőnek és a feldolgozónak. S ebben nem a kereskedő és feldolgozó a hibás, hiszen ők az érdekeikkel egyezően teszik a dolgukat. De éppen ezek azok az anomáliák, ami miatt le kellene az asztal mellé ülni, és végig beszélni a szabályozás hiányosságait. Olyan szabályozásra volna szükség, amely ezt az anomáliát nem engedi kiteljesedni, hanem valóban stabilitást, termelési, értékesítési, jövedelembiztonságot kínál a termelőknek és a feldolgozóknak egyaránt. Azt is látni kell, hogy a hús termékpálya szabályozását a gabona termékpálya és piac szabályozása nélkül nem lehet eredményesen megoldani. A két termékpálya szorosan kapcsolódik egymáshoz, s régi recept, hogy a vágósertés termékpálya nem a sertésólnál kezdődik. Egyre több olyan mezőgazdasági termék adódik, ahol a sertéspiacéhoz hasonló helyzet jött létre, például a zöldség, vagy a tejtermékeknél.

Halmozott veszteségek

A legújabb hírek szerint a csatlakozási tárgyalásokon új keretfeltételek körvonalazódtak a csatlakozás utáni EU-támogatást illetően, s ez még inkább a változtatás igényét erősíti fel. Ha ugyanis a magasabb árszinttel csatlakoznánk és megkapnánk azt az EU támogatást, amit az uniós gazdák, akkor is nagyon nagy veszteségeink lennének - hangsúlyozta a főtitkár. Így viszont, hogy az EU támogatás 25 százalékára számíthatunk, a veszteségeink halmozottan növekszenek. Az ÉFOSZ vezetői mindig is azt az álláspontot képviselték, hogy a hazai agrárszabályozásnak rendszerszemléletben kellene működnie. Ma nem így van. Nem sokat tettünk annak érdekében, hogy az uniós agrártámogatási rendszer filozófiáját átvegyük. Az idő viszont már kevés, tehát a dolgok végiggondolásának időszaka elérkezett. Amikor az import olcsóbb, mint a hazai nyersanyag, akkor az élelmiszer-biztonság kérdése is hatványozottabban jelenik meg. Képesek vagyunk-e arra, hogy a vámhatóság csak akkor kezelje ezeket a termékeket, amikor az állategészségügyi hatóság azt mondja, hogy lehet, mert nem lesz semmiféle probléma belőle. A magyar hatóságok állják a versenyt, de a mai kapacitásuk véges, s ebből bizony adódhatnak problémák. (Lásd antibiotikumokkal kezelt csirke jelent meg a hazai piacon.) Minél több termék kerül abba a csoportba, amelyiknek magasabb az átlagára, mint az unióé, akkor nő az importérdekeltség, miközben elégtelen a kapacitás a növekvő import kontrolljához.

A szabályozatlanság, vagy a rossz szabályozás következménye, hogy igen alacsony a húsipar jövedelemtermelő képessége. Nem lehet elvárni a húsipartól, hogy olyan tartalékokkal rendelkezzen, amellyel ezeket a magas árakat kompenzálni tudja. Ezért van az, hogy néha nyereséget, gyakrabban azonban veszteséget produkál az ipar. Ez senkinek nem jó, főleg nem a termelőnek, hiszen a tartós gazdasági kapcsolatok megszűnnek, s egy olyan feszültség kerül a gazdasági kapcsolatokba, amely mérgezi a viszonyt, és nem javítja. A szereplők pedig vétlenek. A gazdasági élet nem karitatív szféra, következtésképpen a stabilitás nem önmagától alakul ki, s megint csak visszajutunk a stabil szabályozás hiányának problémaköréhez. Sokadszorra is feltehetjük a kérdést, miért nem vesszük át - ha módszerében és forrásokban nem is tudjuk minden tekintetben - az uniós támogatási rendszer filozófiáját? Ez pedig a stabilitás, a kiszámíthatóság, vagyis termelési, értékesítési és jövedelembiztonság. Látszólag ilyen egyszerű a kérdés, s ez nem pénzkérdés, hanem a gondolkodásunk próbája, hogy mennyire vagyunk eltökéltek a szándékainkat illetően.

Megéri vagy sem?

Sokan mondják erre azt, hogy az a baj, nincs agrárpolitika, amelyik világosan fogalmaz. Az agrárkérdés az Európai Unióban politikai kérdés, Magyarországon is azzá tették, de nem a gazdasági viszonyokat vették alapul. Kicsit visszasejlik az ötvenes évek filozófiája. Ma mi a fontos? A tulajdon-, a földhasználati viszonyok rendbetétele. Piros László szerint inkább azzal kellene foglalkozni, hogy megéri-e a földet művelni, vagy sem? Ha megéri, elhiheti mindenki, hogy a magyar vidéki társadalom eléggé felnőtt ahhoz, hogy kiszámolja egy kockás papíron tintaceruzával, megéri-e, avagy sem. S ha úgy látja, hogy megéri, akkor mindent elkövet annak érdekében, hogy tulajdona, vagy tartós bérlete legyen.

A termelők és a kereskedők viszonyában két probléma van. Egyfelől arról van szó, hogy a kereskedelemben horizontálisan nincsenek meg a versenyszabályok. A kereskedő társaságok között nincsenek meg azok a szabályok, amelyek az EU országainak többségében léteznek. Csak egy példa: Európában a kereskedő társaságokat funkciók szerint különböztetik meg. Funkciók alatt azt értik, hogy milyen típusú a kereskedelmi tevékenység. Idehaza is találkozhatunk Cash and carry, diszkont, hiper-, vagy szupermarket stb. fogalmakkal, amelyek valóságos kategóriákként működnek Nyugat-Európában. A szabályozás lehetőséget ad arra, hogy egy települést ellátó kereskedelmi hálózat ne követelhesse a beszállítótól ugyanazt az árat és kondíciót, mint ha egy Cash and carry üzletláncnak adnák el a terméket. A szabály ugyanis azt mondja ki, hogy más a kereskedelmi funkció. Ezzel szemben idehaza a kereskedelemben árverseny folyik, aminek a vesztesei a termelők és a feldolgozók. Magyarországon nincsenek meg a legelemibb horizontális szabályok sem. Kívülről nézve úgy tűnik, hogy a kereskedelem egységes blokként lép fel a termelőkkel szemben. De nem egységesek, mert zavarja a tevékenységüket a szabályozatlanság. Másrészről a termelők és kereskedők közvetlen kapcsolatában három probléma jelenik meg: a fizetési határidő, a beszerzési árak leszorítása, s a folyamatos akciózás. Mind a hármat lehetne szabályozni. Az ÉFOSZ már tett kísérletet arra, hogy megszülessenek az etikai szabályok, de nem igazán jártak sikerrel. Ma vadkapitalizmus van a kereskedelmi társaságok között, és rendkívül nagy ellentétek feszülnek egymásnak. Az már részsiker, hogy a kormány foglalkozik ezzel a kérdéssel, s a határidő naplóban már szerepel ennek a szabályozatlanságnak a napirendre tűzése. Sajnálatos, hogy ebben a kormányzási ciklusban már nem rendeződik a kérdés.

Valami nincs rendben

Az élelmiszeripari cégek rendkívül nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy az élelmiszer- biztonság követelményeinek megfeleljenek. A fogyasztóvédelmi hatóságok az elmúlt évben is vizsgálódtak a cégeknél, s elég súlyos megállapításokat tettek a szerzett tapasztalatokat illetően. Valami tehát nincs rendben. S hogy ne vesszen kárba az eddigi erőfeszítés, no meg a sok száz millió forint, ezért az ÉFOSZ azt támogatná, ha a fogyasztóvédelmi vizsgálatok megállapításainak olyan következtetései is lennének, hogy elérkezett az ideje annak, hogy Magyarországon is legyen meg a "jó kereskedés gyakorlatának" és a "jó élelmiszer- kereskedés higiéniai gyakorlatának" a normarendszere. Nem elegendő ugyanis, hogy az élelmiszeriparban rendelet szabályozza a higiéniai kérdéseket, követelményeket, gyakorlati normákra is szükség van, miként az Európai Unióban ez létezik. Elérkezett tehát az idő a harmonizációs munkában is arra, hogy a finom hangolásokat is elvégezzük a egész iparágban és termékpályán.