A történet vége

Lapzártakor bizonyossá vált: a felszámolásra került Szekszárdi Húsipari Rt. volt dolgozói, - akik nem „igazoltak" át a Metracohoz - megkapták a Munka Törvénykönyv alapján már korábban felvett végkielégítés után a Kollektív Szerződésben biztosított járandóság tetemes részét is. Ennek kifizetésére Kiss Péter munkaügyi miniszter és Kapuvári József, a HDSZ elnöke között - Sándor László, az MSZOSZ elnökének közreműködésével - 1997. október 22-én létrejött megállapodás alapján került sor. A „húsipariak" által felvett, személyenként átlagosan 2-300 ezer forintnyi plusszal „győzött az igazság", a történet végén azok jártak jobban, akik a törvényesség, a szervezett érdekvédelem és a józan megfontolás keretei között folytattak harcot önmaguk és társaik érdekében.

Szekszárdon ezzel a kifizetéssel véget ért az 1966 juniusában kezdődött történet, lezárult egy fejezet. Visszatekintve a hosszúra nyúlt munkaharcra, nagyon sok tanulságot kellene levonni, amelyre itt most nincs elegendő terünk. Néhány dologra azonban szeretnénk emlékezni és emlékeztetni, hiszen közben új időszámításra tértek át a Keselyűsi úton: a legújabb tulajdonos legújabb történetét írják.

Maradva az éppen lezáródó múltnál, kijelenthetjük: a szekszárdi húsosok beírták magukat a privatizációtól terhes századvég hazai történetébe. A sötétebb tónusú és tiszta lapokra egyaránt. Külön „lecke" lettek, amelyet citálnak műhelyekben, kocsmákban, egyetemi katedrákon, parlamenti folyosókon és fényes partikon egyaránt. Mindenki talál benne magának példát, igazolást, mentséget és malasztot. Pedig nem akartuk megírni a magyar neokapitalizmus eposzát. Valahogyan mégis így sikeredett. Körénk fonódik a bonyolult cselekmény, fölbukkannak a sajtó hasábjain halhatatlanná stilizált szereplők.

Hamisan mosolyog a német hentes, aki zsebre rakta a fél közigazgatást, markából etette észak-balkáni politikusainkat. Röhög a markába néhány menedzser és bürokrata, finoman tapogatják a zsebeiket. Káromkodik sok melós, akik „csak dolgozni akartak" és nagy igyekezetükben félrelökték társaikat, cserbenhagyták saját vezetőiket és szervezetüket. A leszegett fejek között azonban büszkén villanak föl tekintetek, azoké, akik a legnehezebb pillanatokban is megőrizték arcukat és méltóságukat. Őket nem tudta „megvezetni" a derék Günther, nem döltek be a petzrobiknak, nem lettek a „polgári munkástanács" kortesei. Most egy kis elégtétellel gondolhatnak vissza a történtekre.

Tudom, nem könnyű megbékélni, hiszen sokan nem találtak új állást, ha szükség is volna munkájukra, mellőzik őket korábbi kiállásuk miatt. Sokat veszítettek, egy dolgot azonban nem lehet elvenni tőlük. Nélkülük Schlegel úr még mindig a húsipar és az ország nyakán ülne. Bizonyos az is, hogy a szakszervezeti vezetőket mindvégig támogató kollégák nélkül nem lehetett volna két sikeres bérmegállapodást kötni, a törvényhozókat a Munka Törvénykönyvének megváltoztatására rábírni és hitet adni minden munkavállalónak, hogy érdemes összefogni.

A szekszárdi munkaharcnak a leggyengébb pontja - és fájó tanulsága - mindemellett az egység megbomlása volt. Az érdekvédelem sikerei mellett ezért esnek olyan súlyosan latba a szakszervezetet ért kudarcok. Elfogadható magyarázatot ugyanis adni arra nem lehet, hogy egy sikeres sztrájk után miért álltak annyian Günther Schlegel oldalára, miért tettek hűségnyilatkozatot mellette és miért ártottak azoknak, akik hívek maradtak önmagukhoz, létük valódi kötelékeihez. (Az idő megadja majd a választ talán, csak a költő kérdése ne lenne annyira időszerű: mikor fogunk már összefogni?)

Visszapillantva a mögöttünk hagyott közel két esztendőre, jó volt részese lenni a szekszárdi húsosok harcának. Nehéz meghatódás nélkül gondolni a sztrájkbizottság tagjainak bátorságára, Hajdúné Lovász Eddig Jean d’Arc-i lobogására, Kapuvári József és a HDSZ elnökségének kitartására és mindazok csöndes bíztatására, akik az íróasztaluk, a pozíciójuk, a hierarchia mögül kitekintve csak a létéért küzdő embert látták, az igazságot, amely nem bukhat el, a lángot, amely nem aludhat ki. Képviselő, bíró, miniszter, rendőrfőnök, filmrendező, tisztviselő kezétől óva és százezrek szolidaritásától ébren tartva, maradt reményünk a Holnapra.