A történet vége
Lapzártakor bizonyossá vált: a felszámolásra került Szekszárdi Húsipari Rt. volt
dolgozói, - akik nem „igazoltak" át a Metracohoz - megkapták a Munka
Törvénykönyv alapján már korábban felvett végkielégítés után a Kollektív
Szerződésben biztosított járandóság tetemes részét is. Ennek kifizetésére Kiss
Péter munkaügyi miniszter és Kapuvári József, a HDSZ elnöke között - Sándor
László, az MSZOSZ elnökének közreműködésével - 1997. október 22-én
létrejött megállapodás alapján került sor. A „húsipariak" által felvett,
személyenként átlagosan 2-300 ezer forintnyi plusszal „győzött az igazság", a
történet végén azok jártak jobban, akik a törvényesség, a szervezett
érdekvédelem és a józan megfontolás keretei között folytattak harcot önmaguk és
társaik érdekében.
Szekszárdon ezzel a kifizetéssel véget ért az 1966 juniusában kezdődött
történet,
lezárult egy fejezet. Visszatekintve a hosszúra nyúlt munkaharcra, nagyon sok
tanulságot kellene levonni, amelyre itt most nincs elegendő terünk. Néhány
dologra azonban szeretnénk emlékezni és emlékeztetni, hiszen közben új
időszámításra tértek át a Keselyűsi úton: a legújabb tulajdonos legújabb
történetét
írják.
Maradva az éppen lezáródó múltnál, kijelenthetjük: a szekszárdi húsosok beírták
magukat a privatizációtól terhes századvég hazai történetébe. A sötétebb tónusú
és tiszta lapokra egyaránt. Külön „lecke" lettek, amelyet citálnak műhelyekben,
kocsmákban, egyetemi katedrákon, parlamenti folyosókon és fényes partikon
egyaránt. Mindenki talál benne magának példát, igazolást, mentséget és
malasztot. Pedig nem akartuk megírni a magyar neokapitalizmus eposzát.
Valahogyan mégis így sikeredett. Körénk fonódik a bonyolult cselekmény,
fölbukkannak a sajtó hasábjain halhatatlanná stilizált szereplők.
Hamisan mosolyog a német hentes, aki zsebre rakta a fél közigazgatást, markából
etette észak-balkáni politikusainkat. Röhög a markába néhány menedzser és
bürokrata, finoman tapogatják a zsebeiket. Káromkodik sok melós, akik „csak
dolgozni akartak" és nagy igyekezetükben félrelökték társaikat, cserbenhagyták
saját vezetőiket és szervezetüket. A leszegett fejek között azonban büszkén
villanak föl tekintetek, azoké, akik a legnehezebb pillanatokban is megőrizték
arcukat és méltóságukat. Őket nem tudta „megvezetni" a derék Günther, nem
döltek be a petzrobiknak, nem lettek a „polgári munkástanács" kortesei. Most egy
kis elégtétellel gondolhatnak vissza a történtekre.
Tudom, nem könnyű megbékélni, hiszen sokan nem találtak új állást, ha szükség
is volna munkájukra, mellőzik őket korábbi kiállásuk miatt. Sokat veszítettek,
egy
dolgot azonban nem lehet elvenni tőlük. Nélkülük Schlegel úr még mindig a
húsipar és az ország nyakán ülne. Bizonyos az is, hogy a szakszervezeti
vezetőket
mindvégig támogató kollégák nélkül nem lehetett volna két sikeres
bérmegállapodást kötni, a törvényhozókat a Munka Törvénykönyvének
megváltoztatására rábírni és hitet adni minden munkavállalónak, hogy érdemes
összefogni.
A szekszárdi munkaharcnak a leggyengébb pontja - és fájó tanulsága -
mindemellett az egység megbomlása volt. Az érdekvédelem sikerei mellett ezért
esnek olyan súlyosan latba a szakszervezetet ért kudarcok. Elfogadható
magyarázatot ugyanis adni arra nem lehet, hogy egy sikeres sztrájk után miért
álltak annyian Günther Schlegel oldalára, miért tettek hűségnyilatkozatot
mellette
és miért ártottak azoknak, akik hívek maradtak önmagukhoz, létük valódi
kötelékeihez. (Az idő megadja majd a választ talán, csak a költő kérdése ne
lenne
annyira időszerű: mikor fogunk már összefogni?)
Visszapillantva a mögöttünk hagyott közel két esztendőre, jó volt részese lenni
a
szekszárdi húsosok harcának. Nehéz meghatódás nélkül gondolni a
sztrájkbizottság tagjainak bátorságára, Hajdúné Lovász Eddig Jean d’Arc-i
lobogására, Kapuvári József és a HDSZ elnökségének kitartására és mindazok
csöndes bíztatására, akik az íróasztaluk, a pozíciójuk, a hierarchia mögül
kitekintve csak a létéért küzdő embert látták, az igazságot, amely nem bukhat
el, a
lángot, amely nem aludhat ki. Képviselő, bíró, miniszter, rendőrfőnök,
filmrendező, tisztviselő kezétől óva és százezrek szolidaritásától ébren tartva,
maradt reményünk a Holnapra.
Horváth László