Szövetség a munkáért

A Friedrich Ebert Alapítvány szervezésében a közelmúltban Reinhard Kuhlmann, az IG Metall elméleti osztályának vezetője előadást tartott egy Magyarországon is időszerű kérdésről, a munkanélküliség csökkentésének németországi programjáról. Ezt a programot korábban az IG Metall elnöke kezdeményezte, melynek fő gondolata: szembeszállni a munkanélküliséggel.

A kezdeményezés előtt a sajtóban elmarasztaló cikkek sora jelent meg a szakszervezetekről. Németországban ugyanis gazdasági növekedés volt, de ez nem járt együtt a munkanélküliség csökkenésével. Sőt, új rekordok születtek, az egész országra számítva 10,8 százalékra emelkedett a munkanélküliségi ráta, ami a keleti országrészben 17,0 százalékos, a nyugatiban pedig 10,0 százalékos munkanélküliséget takart.

A munkanélküliség növekedése a monetarista doktrína meghiúsulását jelezte, vagyis gazdasági növekedéssel önmagában nem érhető el a teljes foglalkoztatottság. Érdekes módon az elbocsátások együtt jártak a részvénypiacon a részvények árfolyamának növekedésével, vagyis a tulajdonosok tulajdonának értéke nőtt. Ebben a helyzetben tette meg az IG Metall elnöke a javaslatát, miszerint az érdekegyeztetés mindhárom oldala vállaljon áldozatot a munkanélküliség csökkentése érdekében. A következők szerint:
- A kormány lemond a munkanélküli segély, valamint a szociális segély csökkentéséről és bővíti a képzési helyek kínálatát a kereslethez illeszkedően.
- A munkaadók lemondanak az elbocsátásokról, 110 ezer új munkahelyet teremtenek, 10 ezer tartós munkanélküli felvételét teszik lehetővé és 5 százalékkal több képzési helyet biztosítanak.
- A szakszervezetek (IG Metall) a bérkövetelés megfogalmazása során lemondanak az újraelosztó komponensről. A tarifális béremelés az inflációhoz igazodik 1996-ban és 1997-ben (az infláció 1,8 százalékos). A tartós munkanélküliekre határidős szerződéseket kötnek.

A megállapodás végül Szövetség a munkáért címen került aláírásra, ugyanakkor rögtön vita bontakozott ki mindhárom oldalon a program teljesítése körül. A szakszervezeti vállalás része volt, hogy az érdekvédelem csak az árnövekedéssel azonos bérnövekedést követel és lemond a termelékenység növekedéséhez kapcsolódó bérkövetelésről. Erről a tagság körében vita kerekedett, mondván: miért fizetnek tagdíjat, ha a gazdasággal együtt nem nő a fizetés.

A munkaadók hajlandók tárgyalni a regionális szövetségekben új munkahelyek teremtéséről, de az új munkahelyek szűkítenék a túlóráztatást. Ugyanakkor a munkaadók szerint túlórára is szükség van. (Az elmúlt években Németországban a cégek szisztematikusan növelték a túlóráztatást, mert az új felvételeket el akarták kerülni.)

Még nem ismert a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek közötti egyeztetések végleges eredménye. Az eddig ismert információk szerint a kormány jobban akarja terhelni a munkanélkülieket és a munkavállalókat, mint a munkaadókat.

Ha viszont sem a kormány, sem pedig a munkaadók nem készek teljesíteni a megállapodást, akkor változnak a szakszervezeti bérkövetelések. A megállapodás keretében a szakszervezetek a termelékenység 6,5 százalékos növekedésével számoltak, amelynek a bérkövetelésbe való beépítéséről a program megvalósítása érdekében lemondtak, de az együttműködés elmaradása esetén ez bérköveteléssé válik.

A szakszervezeti vezető szerint az európai fejlődés egyik lehetséges útja a radikális piacgazdaság (ld. USA), amely a következőket jelenti: csökkenteni kell a béreket és meghosszabbítani a munkaidőt; továbbá csökkenteni kell az ökológiai normákat, ami az élet- és munkafeltételek deregulációját vonja maga után. Ha ez elterjed Európa-szerte, azzal mindenki veszít.

Van azonban egy másik lehetőség is: társadalmi célokat és társadalmi normákat kell kitűzni. A társadalmi normák többek között azt jelentik, hogy finanszírozni kell a garantált minimálbért, a minimális biztosítást, a minimális nyugdíjat és a minimális szociális segélyt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a program így csak egy jóléti államban valósítható meg, mivel csak ott adott a jövedelemről való lemondás lehetősége.