Szociális állam nyomorúsága

A 80-as évektől Németországban a szociális segélyben részesülők aránya 2 százalékról 4,7 százalékra nőtt, ami azt jelenti, hogy hozzávetőlegesen 5 millió ember él szociális segélyből. Szegénynek azokat az állampolgárokat tekintik, akik a nettó átlagjövedelem 50 százalékával, vagy annál kevesebbel rendelkeznek. 1993-ban a szegények számát kb. 8 millió főre becsülték. Az előrejelezések szerint ez a szám a következő években tovább növekszik és eléri az összlakosság 20 százalékát. Szakértők véleménye szerint, a veszélyeztetett lakosság létszámát is figyelembe véve, hosszabb távon a társadalom kétharmadát érintheti az elszegényedés.

Munkanélküliség

A 80-as évek elejétől 1994-ig a munkanélküliek száma 900 ezerről 2,6 millióra emelkedett. A volt NDK területén 1990-ben még csak 400 ezer munkanélkülit tartottak nyilván, 1994-re ez a szám 1,2 millióra nőtt. 1996 végére a munkanélküliek száma együttesen meghaladja a 4,2 milliót. Ezek csak a hivatalosan elismert számok. Nem tartoznak ide azok a munkavállalók, akik az államilag finanszírozott átképzés és más ún. „munkahelyteremtő" intézkedések révén kerültek ki a munkaerőpiacról, illetve azok az emberek, akik nem szerepelnek semmilyen nyilvántartásban sem. Ha ezt a létszámot is számításba vesszük, minden valószínűség szerint meghaladja a munkanélküliek száma a 6 milliót.

Németországi szakértők egy része vitatja, hogy az élőmunka költségei, illetve a beruházási döntésekben játszott szerepe fokozza a munkanélküliség növekedését. A beruházási döntések során ugyanis 26 százalékban mérlegelik a termelési költségeket. Ennél fontosabb döntési szempont a politikai kockázat, a törvényi szabályozások és a biztonsági előírások mérlegelése, ami 35 százalékos súllyal esik latba. A munkaerő költségei a termelési költségek negyedét teszik ki. Ezért is merül fel a kérdés: miért mennének a német befektetők a fejlett ipari országokba, ahol ugyanilyen magasak a bérköltségek?

Téves összefüggések

A versenyképesség szempontjából a világpiacon nem az egy munkavállalóra eső munkabérköltség a döntő, hanem a termékre jutó fajlagos élőmunka-költség a meghatározó. A sajtóban, a propagandában rendszerint csak a bérköltségeket szokták összehasonlítani, ami téves gazdasági összefüggéseket és értelmezéseket okoz.

Sok külföldi beruházásnak az a célja, hogy megvalósítói átlépjék a közgazdasági korlátokat (pl. vámokat, importkorlátozásokat, stb.) és a piachoz közelebb szervezzék meg a termelést. Teljes képtelenség a versenyképességet a munkaerő költségeire visszavezetni. Más tényezők sokkal nagyobb hatással vannak a versenyképességre, mint például a márka dollárhoz viszonyított árfolyama.

Sokan esnek áldozatul az érdektöltésű valótlanságoknak és ideológiai töltésű állításoknak a bérköltségre vonatkozón. A piac keresleti oldalát nem csupán elhanyagolják, hanem az állami és a vállalati takarékossági politika miatt egyre erőteljesebben korlátozzák. Az alacsony jövedelmek mérséklése a szociális juttatások leépítésével történik. Az egyszerű közgazdasági igazságok közé tartozik, hogy minden egyes márka, amit az alacsony jövedelműektől elvonnak, csökkenti a fogyasztási cikkek iránti keresletet. A magas jövedelmek növekedése viszont semmilyen lényeges változást nem idéz elő a fogyasztási javak iránti keresletben, de növeli a pénz- és a tőkepiacon megjelenő kínálatot. Minél egyenlőtlenebb a jövedelmek elosztása, annál alacsonyabb az összgazdaságban a fogyasztási kvóta.

A juttatások leépítése

A 80-as évek eleje óta folyik a szociális juttatások leépítése, bár összegszerűen növekedés volt tapasztalható, ami főleg a keleti (NDK) területre történő átcsoportosításokkal magyarázható és a munkahelyek milliós nagyságrendben bekövetkezett megszűnésére vezethető vissza. A „szociális állam" leépítése egyértelműen mutatja: a szegények legszegényebbjeitől vonják el a jövedelmeket. Ennek az antiszociális politikának azonban még korán sem értünk a végére, döntés született már a munkanélküli segélyek megkurtításáról is.

Az állam ezzel egyidejűleg kedvezményezi a magasabb jövedelműeket. Nemcsak egyszerűen lemond a gazdagabb rétegek adóbevételeiről, hanem növeli a szakadékot a szegények és a gazdagok között. Több adat erősíti meg ezt az irányzatot. A béradó 1994-ben az összes bevételek 36 százalékát tette ki. A nyereségadó ezzel szemben 1960-ban 35 százalék, 1980-ban 25 százalék, 1994- ben már csak 13 százalék volt. 1961-1989 között a bruttó bérek 7,7-szeresére nőttek, a béradó ezzel szemben a 18-szorosára emelkedett. A jövedelmek és a jövedelemadók hasonló mértékben növekedtek.

A kormány szerint túl nagy az adó a magas jövedelmek esetében, ami gátolja a beruházásokat, az új munkahelyek teremtését. Ugyanakkor ha az adóbefizetések valós adatait vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a nyereségadó és a jövedelemadó bevételei messze nem teljesültek olyan mértékben, ahogyan a jövedelmek emelkedtek. A nagyvállalatok és a bankok alig-alig fizettek adót. A Deutsche Bank a nyereségének 77 százaléka után 1990-1993 között semmilyen adót nem fizetett, viszont 9 százalékkal csökkentette adóterhét. Az 1 millió DM fölötti jövedelmek után 1983-ban 48,5 százalék adót kellett fizetni, 1989-ben már csak 40 százalékot. Az adóbevételek legnagyobb részét a béradó tette ki, amit az alacsony jövedelmek után fizetnek. A béradó bevételek 10 év alatt megduplázódtak, azaz 280 milliárd DM-t tettek ki, a társasági adók pedig mindössze 17 milliárdot.

Szemfényvesztő adózás

Az OECD és az EU vizsgálatai is kimutatták, hogy a tőkejövedelmek után a legmagasabb adót Németországban vetik ki, viszont itt a legalacsonyabb a valóban befizetett adó. A hivatalos adókulcs tehát csak „púder", szemfényvesztés a német adórendszerben. Egyszóval: a munkavállalók tartják el személyi jövedelemadóval a velük szemben barátságtalan államot.

Ha tényleg igaz lenne, hogy a tőkejövedelmekre kivetett és beszedett adó csökkentése ösztönzi a munkahelyteremtést, akkor felmerül a kérdés: hol vannak az új munkahelyek? Hol vannak azok a vállalatok, amelyeknek a nyereségét ilyen óriási mértékben tehermentesítették és munkahelyet teremtettek? Sehol. Sőt, a Thyssen konszern például 1993-1995 között 58 ezerről 39.600-ra csökkentette az alkalmazottak számát és 1996 végére 36 ezernél nem lehet több munkavállaló. Négy év alatt 40 százalékos munkahely csökkentés történt! Ugyanez érvényes a többi nagyvállalatra is. Más szóval: az ún. „beruházók" nem csináltak mást, mint úgymond „racionalizáltak", azaz munkahelyeket szüntettek meg. A vállalatok többsége nem reáltőkébe, hanem pénztőkébe fektette a nyereségét. Ugyanezt tették a magasjövedelműek is. A magánszemélyek külföldi vagyonának értéke 1991-1995 között 944 millió DM-ről 1 billió 282 millió DM-re emelkedett, ami a tulajdonosoknak 120 milliárd DM tőkejövedelmet hozott.

A pénzpiacon naponta 1 billió dollárt váltanak át. Ebből mindössze 10 milliárd dollár lenne szükséges a világkereskedelem és a közvetlen beruházások finanszírozásához.

Mindent át kellene tehát gondolni. A szociális rendszerek ún. „reformja" a szociális rendszerek felszámolását jelenti, csak éppen igy szebben hangzik. A munka elértéktelenedése a dologi tőke javára tovább folytatódik. Senki nem képes ma még előrelátni, hogy ez majd mivel végződik.

A Neue Geselschaft 1996. 4. számában megjelent D. Eissel és G. Erb tanulmánya alapján irta: