Szakszervezetek kontra kormány

Szociális „lórúgás" után

Csikorognak a fogaskerekek a szakszervezetek és a kormány, illetve az MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platformja és az MSZP kapcsolatában. Egyre több a „zörej" és az intő jel. Több hónapos tárgyalássorozat után sem sikerült tető alá hozni a társadalmi- gazdasági megállapodást. Az új privatizációs törvény elkészítése során fennmaradtak a nézeteltérések abban, hogy milyen legyen a szakszervezetek szerepe a magánosítás folyamatában, ellenőrzésében. A Munka Törvénykönyve módosításában nem fogadták el a szakszervezetek által fontosnak ítélt javaslatokat, s anélkül terjesztették be a törvény-tervezetet, hogy azzal a szakszervezetek egyetértettek volna.

Kiéleződött a vita a tb-önkormányzatok működéséről, átalakításáról, a társadalombiztosításnak nyújtott vagyon mértékéről.

A kapcsolatok alapjait rengette meg a kormány március 12-i intézkedéscsomagja. Elsősorban annak tartalma, s nemkülönben módszere, időzítése, elfogadtatásának stílusa. Tüntetésekben is kifejeződő felháborodás fogadta a csomag legérzékenyebb pontjának számító szociálpolitikai részt, azon belül is a családi juttatások megnyirbálását.

A kabinet olyan hirtelen döntött a március 12-i csomagtervről, hogy még a szociális partnerekkel is elfelejtett konzultálni; csak utólag tájékoztatta a munkaadók és a munkavállalók képviselőit. Ezzel leértékelte az Érdekegyeztető Tanácsot, amely lebénult állapotba került. A miniszterelnök és a kormány tagjai egyre gyakrabban hivatkoznak arra, hogy elhúzódnak az érdekképviseletekkel történő egyeztetések, ezek lassítják, megnehezítik a döntéseket olyan időben, amikor az idő sürget. Így történt azon a márciusi szomorú vasárnapon is, hiszen másnap, hétfőn már érkeztek a Nemzetközi Valutaalap szakemberei.

A fenti tények és tapasztalatok eltérnek azoktól a várakozásoktól, amelyeket a szakszervezetek fűztek az új, szocialista-liberális kormánykoalícióhoz. Az SZDSZ-szel kapcsolatban a szakszervezeteknek nem voltak és nincsenek illúzióik - az elmúlt évek tapasztalatai alapján -, de az MSZP-től joggal remélték a szociális érzékenységet, a baloldali értékek érvényesítését, azt, hogy a szocialisták munkavállaló-barát, szakszervezetbarát politikát folytatnak. Hogy mennyire eltértek választási ígéreteiktől, eredeti programjuktól, azt nemcsak a csalódott közhangulat mutatja, de az is, hogy a nagyobbik kormányzópárt módosítani kényszerül programját, s változtatni szükséges az MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platformjával kötött megállapodáson is. Az okokban alapvetően hazai tényezők - gazdasági és szociális válság, pénzügyi ellehetetlenülés, stb. - játszanak közre, ám nem hagyhatók figyelmen kívül a nemzetközi körülmények sem. Az, hogy nyugaton is váltás zajlik, új kihívásokkal. Végét járja a jóléti állam ideálja, amelyben a fogyasztás volt a domináns, fejlett szociálpolitikával, a szakszervezetek jelentős beleszólási jogosultságaival. A szociáldemokrácia háttérbe szorulásával, a konzervatív erők előretörésével már nem a kulturált, árnyaltabb gondolkodású menedzser a favorizált típus, hanem az erőszakos vállalkozó, a finánctőke megszemélyesítője. A magas szociálpolitikai juttatások lefaragása dívik és a szakszervezetek korlátozása, visszaszorítása, ami az érdekképviseleti szervezetek marginalizálódásának veszélyét vetíti előre. Hogy mindennek milyen társadalmi hatása van, azt érzékletesen jelzik a bécsi, a prágai, a new-yorki tömegtüntetések.

A legutóbbi szociális „lórúgásban", s a kormány egész magatartásában, közléstechnikájában nem nehéz felismerni azokat a gazdaságpolitikai, szociálpolitikai törekvéseket, amelyeket elsősorban a nemzetközi pénzintézetek reprezentálnak. Nem véletlen, hogy ezeket az intézkedéseket nálunk a bankárok vezénylik, s a kormány mértékadó személyisége az éppen aktuális pénzügyminiszter. Mintha egy ország életében nem is lennének más ügyek, gondok, mint financiális problémák. Most van csak szükség igazi szakszervezetekre! Olyan érdekvédőkre, akik mérsékelni tudják a munkavállalókra, a nyugdíjasokra nehezedő terheket, egyszersmind alternatív megoldásra is képesek. Úgy, hogy kemény, felkészült partnereivé válnak a kormánynak, s ha a munkabéke eszközeinek felhasználása nem bizonyul elengendőnek, akkor be tudják vetni a munkaharc leghatásosabb nyomásgyakorló fegyvereit is. Ellenkező esetben az agresszív fiskális szigor, a sokkterápia következményei a partvonalra szorítják, ellehetetlenítik őket.