Visszahúzó ágazattá válhat a húsos szakma?

– Gondolatok az idei bértárgyalások eredményessége mentén –

Minden túlzás nélkül: elkerülhetetlen a hiányérzet, amikor az idei bértárgyalások befejeztével a hazai húsiparban dolgozók jövedelmi helyzetét elemezzük. Pászli Tibor, a HDSZ alelnöke úgy értékeli, hogy az idei béralku eredménye a hazai húsipari bérek stagnálását jelenti.

Szintentartásnál nem több

Igencsak elhúzódva, de végül is a HDSZ érdekeltségi körébe tartozó húsipari termelő egységek többségénél létrejött az idei bérmegállapodás, amelynek mértéke 5 százalék körül van. Mindez az alapbérek értékének a szinten-tartásához elég, csak szűkösen fedezi az infláció mértékét, valamint azt a veszteséget, amit az adott bérkategóriában a munkavállalók túlnyomó többsége elszenvedett az egykulcsos adórendszer bevezetésével. Ehhez persze egyéb juttatások – beiskolázási segély, utalványok – is járulnak, de mindenki nagyon jól tudja, hogy a nyugdíjalapot ezek nem növelik és egyébként is ezek az eseti pótlások nem jelentenek béremelést.

Pászli Tibor sajnálattal állapította meg, hogy az ágazat két cégénél még ez a minimális feltétel sem teljesült. Ráadásul létszámban és a termelés volumenét tekintve a két legnagyobb vállalatról van szó, olyan cégekről, ahol magyar tulajdonos van. Az egyiknél egy étkezési utalványt kaptak ugyan a dolgozók, amit semmiképpen sem lehet lebecsülni, de – mint tudott – ez a klasszikus bérfejlesztésnek nem felel meg. A másik cégnél gazdasági okokra való hivatkozással a mai napig sincs bérmegállapodás. Ám a gazdasági nehézségek nem csupán vállalati szinten vannak jelen, hiszen ezek a családokat is sújtják, mert nem csupán a termelési költségek, de a családok megélhetési költségei is évről-évre növekednek. És legyünk őszinték, azt senki sem állíthatja, hogy a húsipar évek óta tartó vergődését a kifizetett magas bérek okoznák. Ebben a szakmában ugyanis egyáltalán nem beszélhetünk magas bérezésről. A Központi Statisztikai Hivatal kimutatásai, valamint számos országos felmérés szerint a teljes munkaidőben alkalmazásban állók átlag bruttókeresete az év első öt hónapjában 211.300 forint volt, ebből a vállalkozásoknál dolgozóké 216.600, a költségvetési szervezeteknél alkalmazásban állóké 200.900 forint volt. Ugyanezek a kimutatások azt tükrözik, hogy a feldolgozóiparon belül az élelmiszeriparban az átlagjövedelem 169.867 forint volt. Ezzel szemben a hazai húsiparban dolgozók átlagbére 120-130 ezer forintra tehető. Bármelyik mutatót vesszük alapul, a húsipar mindegyik esetében hátrányos helyzetben mutatkozik. Lassan odajutunk, hogy visszahúzó ágazattá válik ez a szakma.

A bér legyen mérhető a felelősséghez

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért nem érdemel meg egy húsipari szakmunkás is olyan bérezést, mint mondjuk a gépkocsigyártók. Tisztelet minden más szakma iránt, de ahhoz, hogy a hazai hús- és húskészítmény termelése ne csökkenjen tovább, tenni kellene valamit. Nem lehet semmibe venni azoknak az embereknek a felelősségét, akik a mindennapi fogyasztásra szánt termékeket állítják elő, olyan élelmiszeripari termékeket, amiket nyugodtan odaadhatunk gyermekeinknek és unokáinknak. Ezt viszont csakis megfelelő szakmai színvonalon lehet biztosítani. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy nehéz fizikai munkáról van szó és többnyire olyan munkakörülményekről, ami igencsak igénybe veszi az egészséget. A munka ugyanis javarészt hűtött csarnokokban, szalag mellett zajlik. A szakma szegénységére jellemző, hogy a műszaki fejlesztések lassúak, a nyugati országokban tapasztalt feltételekhez viszonyítva csak részlegesek. Nehéz összevetni az itthoni munkakörülményeket azokkal a feltételekkel, amiket a külföldön látott korszerű automata gépsorok biztosítanak, ahol a nyersanyag rakodásától a csomagolásig minden művelet gépesített. Ám a hatékonyság összehasonlításakor a lemaradás ledolgozását nálunk minden esetben a dolgozón követelik meg.

Jobb feltételek kellenek

A jelenlegi bérezés mellett aggasztó a hazai élelmiszergyártásban foglalkoztatottak szakmai színvonalának biztosítása. A lemorzsolódás ugyanis kézzel fogható. A legjobb szakemberek, ha egyszer nem tudnak tisztességesen megélni havi bérükből, előbb-utóbb kénytelenek változtatni. Vannak, akik munkahelyet – néha országot is – váltanak, de olyanok is akadnak, akik más szakma felé orientálódnak. Egyre többen költöznek a keleti országrészekből a nyugati határhoz közel eső vidékekre. Előbb csak a húsos szakmában járatos családfő vállal ingázással járó munkát a szomszédos országban, aztán, sokszor előfordul, hogy családostól átköltöznek. Érthető, ha a jobb kereset érdekében így cselekszenek, de akkor mi lesz egy idő után a hazai húsipar szakmai színvonalával? Mint minden tevékenységre, erre a szakmára is érvényes, hogy a nehezen kiképzett munkaerőt csak megfelelő bérezéssel lehet megtartani. Az lenne hasznos, ha a jó szakember itthon érvényesülne, s ne a szomszédos országokat gazdagítsa.

A szakmai színvonal gyengüléséhez, s így a jövedelmek csökkenéséhez hozzájárul a kereskedelmi láncok egyeduralma is. Nagy verseny folyik, s ez a verseny nem mindig jár pozitív eredményekkel, mivel nem az igényes, minőségi, hanem a legolcsóbb termékek felé irányítja a vásárlót. Igaz, hogy a tervezett „hamburgeradó” megemeli az egészségtelen termékek árát, de nem támogatja az egészséges élelmiszerek gyártását.

A már emlegetett országos felmérések szerint júniusban a fogyasztói bizalom index ismét csökkent, a lakosság saját várható pénzügyi helyzetét, megtakarítási lehetőségeit gyengülőnek érzi. Milyen képet festene hát egy felmérés a húsiparban foglalkoztatott lakosság körében, amikor ezek az emberek ebben az évben már semmilyen jövedelemnövekedésre nem számíthatnak?

Miből telik öngondoskodásra?

Az üzemi szakszervezeti irodákban, ahova a rászorulók a segélyért folyamodnak, hű kép rajzolódik ki a jelenlegi helyzetről. A családok zöme valamilyen hitel vagy kölcsön gondjával küzd. Ezek elöl nincs kibúvás, ugyanakkor mindenki számára elsődleges a rezsiköltségek (víz-, gáz-, villanyszámla) rendezése, valamint a gyermekekkel járó kiadásokra szükséges pénz biztosítása. Ezt követően pedig elgondolkodhatnak azon, hogy a maradékból élelmiszert vagy ruhát vegyenek. S ha már itt tartunk, drámainak, de ugyanakkor mondvacsináltnak is tűnhet a kérdés, hogy a sokat hirdetett és elvárható öngondoskodást miből teremtik elő a családok arra az esetre, ha valami előre nem látható és nem várt esemény bekövetkezik, például betegség vagy elemi csapás. A fiatalok esetében pedig ott van az otthonteremtés, a lakásszerzés megoldhatatlannak látszó gondja is. Szomorú, hogy főleg az ifjabb korosztályúak körében eluralkodni látszik a kilátástalanság. Akad, aki úgy vélekedik, hogy ugyan miért is dolgozzon, hiszen a jelek szerint neki már úgysem lesz nyugdíja, ha megöregszik.

Mindezek egyre nagyobb kihívásokat jelentenek az ágazati szakszervezetek számára. Most aztán valóban igazolódik a régi megállapítás, hogy ilyen helyzetben egyénileg sok értelme nincs a szélmalom-harcnak, érdekérvényesítésben eredményt elérni csakis szakszervezetbe tömörülve, egységesen lehet.

A HDSZ szervezeteiben rendszeresen elemzik ezeket a kérdéseket, legutóbb május 23-án rendkívüli kongresszuson is vitatták a legaktuálisabb szakági problémákat. Jelenleg pedig a munka törvénykönyvének tervezett változtatása foglalkoztatja az érdekvédőket. Pászli Tibor nem csupán a maga véleményét, hanem egységes álláspontot fejez ki, amikor azt állítja, hogy a kormány által szorgalmazott jogszabályi változtatásokatól sem remélhetjük a várt jobbulást, mivel éppen azoknak nehezíti meg a helyzetét, akik eddig is húzták az ország szekerét.