Merre tovább húsipar?

Két háznál tartanak tehenet, télen hat háznál vágtak disznót a határ menti faluban. A háztól csak az idősebbek hordják el a tejet, a fiataloknak nem ízlik, túl zsírosnak találják, inkább a boltban vesznek zacskósat. A mélyhűtőben tárolt hús pörgeti a villanyórát. Azt mondják, a teszkóban minden olcsóbb, nem érdemes a háznál bajlódni állattal, zöldséggel, semmivel.

Száz évvel ezelőtt másképpen volt, tanúsítják régi írások. Háromszáz tehenet és ugyanannyi disznót hajtottak ki a pásztorok tavasztól őszig a legelőre. Minden kertben zöldség és gyümölcs termett, a magára adó gazda szőlőt művelt. Házi kemencében sütötték a kenyeret, saját nevelésű állatok húsát ették. Szinte teljesen ellátta magát a falu, nem volt kiszolgáltatva a külső környezetnek. Most éppen ellenkezőleg, a lakosság szinte mindent üzletben vásárol, éppen úgy, mint a városiak. Ha egyáltalán van még értelme ebben a tekintetében külön városról és faluról beszélni. A falusi emberből is fogyasztó lett, amihez munkahely és rendszeres jövedelem kell, ha nem akar éhen halni.

Kiutat keresve ebből a helyzetből, a régi hagyományok ismerői, de mások is felvetik, hogy volna-e visszaút? Hogyan lehetne legalább félútig visszakanyarodni, hogy az élelmiszer-termelésben rejlő lehetőségek révén csökkenteni lehessen a vidéken élők gondjait, a nyomasztó munkanélküliséget, a szegénységet. Komoly kérdés.

Horn Péter akadémikus az agrárgazdálkodás 8-9 ezer éves történetére visszatekintve arról beszélt egy minapi fórumon, hogy az elmúlt 50-60 évben forradalmi változások mentek végbe az agráriumban. A növénytermesztésben és az állattenyésztésben is rendkívüli mértékben megnőtt a hatékonyság. Az elvetett gabona sokszorosát adja vissza aratáskor. Az állattenyésztés hasonló csodákra képes a tudományosan megalapozott szelekciónak, a tartásnak, az állatbetegségek visszaszorításának köszönhetően. Középkori freskókon még vaddisznónak látszik a házi sertés, amelyet előbb zsírra, majd húsra nemesítettek, és állítottak tömegtermelésbe, igazodva a fogyasztási igényekhez.

A tudós szerint nincs értelme ötven-hatvan évvel visszaforgatni az idő keretét, alacsony hatékonysággal előállítani az élelmet. A föld lakossága elérte a hét milliárd főt, ennyi ember táplálásához egyre több állati fehérjére kell, aminek az előállításához négyszeres tömegű növényi eredetű takarmány szükséges. A következő évtizedekben hatalmas takarmánytöbbletet igényel a világ élelmezése hússal. Figyelmeztető jelzés, hogy az Egyesült Államok leállította a sertésexportot. Csökken a tengeri halállomány, az elfogyasztott hal 40 százalékát mesterségesen állítják elő: halból és állati fehérjéből. A növekvő takarmányigény ellenére Kínában, Észak-Amerikában és Ausztráliában kiváló agrárterületeket építenek be, miáltal csökken a termelői potenciált. Nosztalgiából visszamenni az időben már csak emiatt sem lehet. Ráadásul a régi technikák nagyobb széndioxid kibocsátással járnának.

Ilyen kilátások mellett elgondolkodtató a magyar húsipar húsz éve tartó vesszőfutása, látványos leépülése, a húságazat feláldozása ismeretlen érdekek oltárán. Koncepciótlanság, tehetetlenség, szétesett és zavaros piaci viszonyok, gyenge érdekérvényesítés jellemzi az iparágat. Egymás után zárnak be nagy húsfeldolgozók, csökken az export, szűkül a hazai piac, alig vannak beruházások. Kevés és drága a hazai alapanyag, a cégek nem sok pénzt és szellemi energiát fordítanak termékfejlesztésre, marketingre. A gyenge vásárlóerő az olcsóság felé tolja a húskészítményeket, a magas forgalmi adó a feketegazdaság felé sodorja a húspiac szereplőit. Feltartóztathatatlan az ágazat zsugorodása, meglehet, a hazai cukoripar sorsára jut.

Vajon mi az oka, hogy hosszú ideje közszereplő agrárpolitikusok most jelentkeznek a hazai cukoripar feltámasztására. Lehet, hogy a hazai húsiparnak is előbb ki kell múlni, hogy a gazdaság irányítói a hóna alá nyúljanak? Most, hogy lepergett a tavaly hivatalba lépett kormány első éve, illene valamit mondani az ágazat jövőjéről. Különben nem Debrecen lesz az utolsó város, ahol becsukják a nagy hagyományokkal rendelkező húsüzemet.

Készültek tervek a húsipar megmentésére még a tavalyi választások időszakában, amelyeknek a sorsa azonban ismeretlen. Fölröppentek hírek egy nagyobb vágóhíd létesítéséről, de azóta sem hallani róla. Ez a bizonytalanság felőrli a reményeket, a szakemberek külföldi munkalehetőségek után néznek, a fogyasztók barátkoznak a beözönlő külföldi termékekkel. Dönteni kellene a politikának, a befektetőknek, hogy mit akarnak kezdeni a magyar húsiparral!

Úgy tűnik, az agrárlobbi nem nagyon akar kilépni a búza, kukorica, napraforgó, repce termesztésének bűvös köréből. Erre vevő a piac, erre kapni támogatást, ez a termékkör jelenti a kisebb kockázatot. A hústermelés és -feldolgozás ellenben sok tőkét igényel, komoly koordináció szükséges a vertikum működtetéséhez, és erős konkurenciával kell megküzdeni. Igaz, hogy nemzetgazdasági szempontból egy erős húságazat jelenthetne perspektívát, szélesebb körben bővíthetné a foglalkoztatást, a jövedelemszerzést, biztosíthatná a fiatal nemzedékek jövőjét. Hiszen az élelmiszertermelés a világban felértékelődik, és alig van más gazdasági terület, ahol ennyire kedvezőek lennének az adottságaink.

Talán az utolsó pillanatban vagyunk a szakma megmentéséhez, a hanyatlás megállításához. Hozzá kell látni a múltból a jövőbe vezető hidak felépítéséhez, mielőtt elsorvad a hazai húsfeldolgozás, a falusi öregek magukkal viszik a sírba az állattartás szorgalmát, a hagyományokat, az életformát. Mielőtt végképpen kiürülnek az istállók, az ólak, feledésbe merülnek a hazai ízek.

Merre tovább magyar húsipar?