Piac, érdek, védelem

Kritikai észrevételeit adta közre nyár derekán Szili Katalin a Népszabadságban (Idő van! július 11.), Orbán Viktor pedig a Magyar Nemzetben (Jobboldali korszak Európában, július 25.). Mindkét vezető politikus elégedetlen a fennálló viszonyokkal, a bajok okát a neoliberalizmus eluralkodásában látják.

Szili elfogadhatatlannak tartja, hogy csak „a profitmaximalizálás szempontjait tartsuk szem előtt”, Orbán szerint pedig le kell dönteni a „teljesen önszabályozó piac doktrináját”, a piac mindenhatóságába vetett babonás hitet. Az Országgyűlés elnöki posztját feladni készülő szocialista politikus balról, az ellenzék vezére pedig jobbról támadja a tőkeérdek elburjánzását a munka világa rovására. Tulajdonképpen ugyanoda lyukadnak ki: munkahelyeket kell teremteni és helyre kell állítani a munka becsületét. Ezen a ponton egyet is érthetünk az írások szerzőivel, azzal is, hogy jobbá kell tenni a szakképzést, támogatni szükséges a kisvállalkozásokat. Helyeselni lehet Szili megállapítását, hogy a munkajövedelmek túladózottak, a tőkejövedelmek terhelése pedig alacsony.

A cikkek olvasása közben föltűnt, hogy a szerzők elég szabatos fogalmazásban mondanak kritikát a piac működéséről, a tőkéről, de szinte dadogva beszélnek a munkáról és egy szavuk sincs a szakszervezetekről. Bizonyosan ez a féloldalas szemlélet az oka, hogy a szükséges változások irányáról kifejtett gondolatok hiányérzetet keltenek. Addig minden világos, hogy a politikus szerzők szabályozni, korlátozni szeretnék a piaci erőket. A kérdés csupán az, hogy miként, milyen intézmények által és milyen társadalmi erők felvonultatásával. Ezen a ponton talán érdemes utalni arra, hogy a modern demokráciák törekvései intézményekben testet öltő súlyok és ellensúlyok harmóniáján keresztül jutnak érvényre. Mit állítunk szembe a piaci erőkkel? Mi korlátozhatja a tőkét, a profit maximalizálására törekvő erőket?

Szili szociális és ökológiai korlátokban gondolkodik, Orbán pedig felfedezi a centrális politikai rendszert, magyarán a pártállamot. A pártállamtól pedig már csak egy lépés a tervgazdaság, a termelés és a fogyasztás összhangjának megteremtése. (Az olvasó pedig ezen a ponton betévedhet a múlt sűrű erdejébe, ahol a maci várja őt a málnásban.)

Feltehetően majd sokat idézik Orbán Viktor tézisét, miszerint az európai baloldal küldetése véget ért, mert a „munkából élők számára most már törvények biztosítják azokat a jogokat, amelyek az európai felfogás alapvető emberi és szociális jognak tekint.” Ez a megállapítás önmagában is több mint vitatható, az pedig enyhén szólva is furcsa, hogy a miniszterelnöki múlttal rendelkező szerző egy huszáros lendülettel a jobboldal hivatásává teszi a védelem nélkül maradt emberek jogainak, megtakarításainak és biztonságának védelmét. Nem mondja ki, de szövegéből kitetszik, hogy a munkavállalók érdekeit védő - kvázi baloldali - szakszervezeteket is fölöslegesnek tartja. Habár lehet, hogy a szabályozott piac zászlóvivőjeként fellépő jobboldal árnyékában majd meghúzódhatnak lojális munkavállalói szervezetek. Mondjuk iparos körök, kézműves egyletek, egyházi orientációjú segélyszervezetek. Szakszervezetekre azonban nem lesz szükség, mivel „a baloldaliság céltalanná vált.”

Könnyű helyzetben lennénk, ha Orbán Viktor nézeteivel ezen a ponton szembe tudnánk állítani Szili Katalin érdekképviseletekről szóló megállapításait. Sajnos ezen a téren hiányosak a szocialista politikus fejtegetései, ami azzal magyarázható, hogy a szocialista pártnak két évtized is kevés volt ahhoz, hogy markáns szakszervezeti politikát alakítson ki. Ezt a hiátust Szili nyilván nem pótolhatta, viszont tanácsadói elgondolkodhatnak azon, hogy szakszervezetek nélkül csak vágyálom lehet a piacgazdaság korlátok közé szorítása. A piac szabályozása, a közteherviselés igazságosabbá tétele, de még a multinacionális és a nemzeti tőke, vagy a kis és nagyvállalkozások közötti egyensúlyok kialakítása sem megy szakszervezetek, szervezett érdekképviseleti erők nélkül.

Szili és Orbán gondolatai feltehetően visszaköszönnek majd ősszel, a felerősödő választási kampányban. Nem zárható ki, hogy az elmúlt két évtizedben kialakult intézményrendszer korrekciójához vezetnek ezek a viták. A szakszervezeteknek érdemes lenne a munka és a tőke viszonyát alakító kérdésekben hallatni a hangjukat, miközben leköti erőiket a válság okozta munkavállalói sérelmek kezelése. Nem lesz mindegy, hogy a munkavállalói érdekvédelem milyen pozíciókkal éli túl a piaci válságot, a politikai oldalakon jelentkező vonzásokat és taszításokat.