A szellemi elsötétítés fogalmai

Számtalan fogalom forog közkézen, aminek a jelentésével senki sincs tisztában. Viszont ha úgy teszünk, mintha értenénk, sokat veszíthetünk, mondjuk egy bértárgyaláson. Néhányat felemlítek alább a közgazdasági tolvajnyelvben megrögződött fogalmak, kifejezések közül, amelyekről adott helyzetben ki kell mondani, hogy ez halandzsa, tudományos prostitúció, vagy egyszerű ködösítés, szellemi elsötétítés.

Itt van mindjárt az egyik ármánykodás, a semmit sem jelentő tudományoskodó fogalom a gazdaság teherbíró képességéről. Ha nincs gazdasági növekedés, akkor nem várhatjuk el, hogy a dolgozó életszínvonala, a bérek növekedése révén emelkedjen. Sőt, mondjon le róla, mivel „áldozatot kell vállalnia”, hogy növekedhessen a gazdaság. Ha nem is az egyéni, hát akkor a nemzeti felemelkedés érdekében. Megengedhető esetleg, hogy az alapbér kövesse az inflációt, ami „huncut” módon később mindig magasabb lesz, mint a bértárgyalás idején várható.

Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete (ILO) jelentésében olvasható: 2007-ig a világban jelentős, hosszantartó gazdasági növekedés volt, ugyanakkor a szegénység, a munkanélküliség hatványozódott. A fogalmaknak és a szellemi spekulációnak a mostanság dívó zűrzavarában azt is megírhatták volna, hogy a szegénység hosszan tartó, állandó növekedése nélkül nem fenntartható a gazdasági növekedés. Mert a gazdasági növekedés mindenképpen előnnyel bír, ha bele is pusztul a társadalom. Megírhatták volna, de nem írták. Rossz lenne - divatosan szólva - a téma „kommunikációja”. A „munka világából” élők fogadják el, hogy meg kell várni azt a fajta gazdasági növekedést, amitől magasabb lesz majd a bérük. Hát erre, úgy fest, sokáig várhatnak.

Várakozás közben viszont nem kell senkinek attól félnie, hogy „ellátatlanul” marad az emberi, alkotmányos jogok, és a munkajog tekintetében. A munka szabad világában a szociális partnerek, mint jog szerint egyenjogú felek, munkaszerződést kötnek. (Érdekes módon, jut eszembe, hogy a partnerek egyikéről kevés szó esik, a „tőke világa” mint kifejezés valamiért nem terjedt el a médiában.) Tudható, hogy a két fél közötti szerződéskötésbe nem avatkozhat bele harmadik személy. Olyan ez a szerződés, mint az adásvétel, kialkudhatják a portéka „piaci” árát. Ha viszont a szakszervezet komolyan veszi egyenjogú státuszát, a partner cég arra hivatkozhat, hogy „bérpiaci vizsgálataik alapján” ennyi és ennyi bér jár, nem több, de még így is „versenyképesek” az általuk „juttatott” bérek. Magyarán szólva: „Maul halten, weiter dienen”. (Tartsd a szád és szolgálj tovább!)

Látta már valaki azt a piacot, ami jellegzetes formáját és tartalmát tekintve kifejezetten bérpiacként jelenik meg? Ne is keresse, ilyen nem létezik, csakis a „szociális partner”, a munkavállaló és a szakszervezet számára találták ki, amúgy magasan kvalifikált értelmiségiek, mint ”intellektuális gittet”, amelyen lehet rágódni. A szakzsargonban nem csak bérpiac, hanem munkaerőpiac is van, de még azt sem látta senki. A tudomány rá is tesz erre elméleti síkon, miszerint a dolgozó ember már nem egyszerűen munkás, hanem emberi tőke, rosszabb esetben humánerőforrás, legrosszabb esetben emberi tényező. Igaz, hogy a legértéktelenebb tényező, pontosabban a legolcsóbb.

Az állam alkotmányosan „megesküdött” arra, hogy az egyenlőtlenségi viszonyok (gazdasági, vallási, etnikai, jogi stb. téren) felszámolására törekszik. Ez annyit jelentene, hogy a gyengébb szociális partnert, a munkavállalót és szakszervezetét megvédi a vállalati, hatalmi visszaélésekkel szemben a szerződéskötéskor, valamint „a munka világában”, ahol gyakorta megalázzák, vallási, nemi, etnikai hovatartozásától, világnézetétől, nemétől függetlenül. De az állam feledékeny, a papír elbírja az esküt.

Sorolhatnám még a fogalmakat, amelyek semmilyen konkrét tartalommal nem rendelkeznek. Ilyenek például a „feltörekvő” piacok, a „feltörekvő” valuták, amelyek a tapasztalat szerint mégis folyton-folyvást lefelé törekszenek. Mondják: az adót csökkenteni kell, mert az majd munkahelyeket teremt. Csak éppen olyan adócsökkentést sem látott még senki, ami utána nem munkahelyek szűntek volna meg, hanem keletkeztek. Az európai példák ezt mutatják, többek között a német gazdaságban, már a nyolcvanas évek közepétől.

Felmerül a kérdés, mi a kiút ebben a szegénységben és elesettségben? A munkavállaló mire számítson? Csakis arra, amit „szociális partnerétől” ki tud szorítani. Ehhez azonban összefogásra lenne szükség, hogy a válságban ne menjen még több ember tönkre. Nem a pártok összefogására gondolok. Az Országgyűlés utánozza (modellezi) a „munka világának” kettősségét. Amelyik párt hatalmon van, úgy viselkedik, mintha tőkés munkáltató lenne valamelyik nagyvállalatnál. Aki nincs hatalmon, legfeljebb szerény, szociális partnernek érezheti magát, nem a munka, hanem a politika világában. Úgy látszik, a demokrácia fogalmi bázisa egy és oszthatatlan.

A fejekben jó lenne rendet tenni, hogy az ember ne essen áldozatul szellemi elnyomásnak. A valóság megítélésében a munkavállaló inkább saját tapasztalataira és ne a számára gyártott szellemi „elsötétítésre” figyeljen. Ez már csak azért is fontos lehet, mert belátható időn belül nem lesz olyan megalapozott forgatókönyv, amelyben a történelem neki nagyobb szerepet szánna.