Üzemi történetek

Szeretném előre leszögezni, hogy nem kitalált esetekről és személyekről írok, bárminemű hasonlóság vagy egybeesés nem véletlen. A füredi választmányi ülés szüneteiben jó történeteket hallottam, amelyeket megosztok a tisztelt olvasóval. Lehet belőle okulni, lehet mérgelődni vagy nevetni, ízlés szerint.

Az egyik újonnan választott üzemi tanácsról mesélték kollégák, hogy az eddigi összes ülésén részt vett a cég vezérigazgatója. Ez nem is lenne önmagában gond, hiszen így lehet (vagy lehetne) érdemi munkát végezni jó esetben. A gyakorlatban azonban igen zavaró, hogy a cégvezető a tanácskozáson végig ott tartózkodik, természetesen a döntéseknél (szavazásnál) is, ami persze fura, az érintettek szerint nevetséges. Az üzemi tanács elnökének puhaságát mutatja az eset, hiszen a főnök jelenlétében gyakran megremegnek a kezek, előfordult már, hogy jelentősen csökkentették a kiadható üzemi tanácsi segély összegét, eltörölték a kedvező munkáltatói kölcsönt, sérült a véleményezési jog, stb. Tehát az üzemi tanács egyértelműen a munkáltató álláspontjának megfelelően „bólogat” a cégvezető jelenlétének hatására.

Történt más esetben, hogy a szakszervezet munkát és időt nem sajnálva hosszan tartó tárgyalások után megállapodás közeli állapotba került egy bankkal személyi hitel konstrukcióra. A bank viszont szerette volna bevonni a szerződésbe a munkáltatót is - mindenféle kötelezettség és garanciavállalás nélkül. A munkáltató azonban önhatalmúlag úgy döntött - a dolgozók helyett -, hogy nem kell hitelt felvenni, nincs szükség arra úgymond, hogy a dolgozók eladósodjanak.

A harmadik történet arról szólt, hogy a munkáltató - érdekes felfogás - nem kívánja megkülönböztetni a dolgozókat, ezért csak olyan kedvezményt, támogatást ad, amely minden munkavállalót érint. Ilyen indoklás alapján például nem fizet beiskolázási segélyt, mert mindenkinek nincs gyermeke. Aztán mégis előfordult ugyanennél a munkáltatónál, hogy mégis kizárt néhány csoportot (több száz főt) a bérfejlesztésből. Érdekes a világ, ha így nézzük és a családi pótlék is diszkriminációnak számíthat!?

A történetek összefoglalásául nekem az jutott eszembe, hogy a „jótündér” általában nem a dolgozóknak varázsol, sokkal inkább a munkáltató kívánságainak tesz eleget. Jó lenne, ha ráébredne minden alkalmazott, hogy csak azt ad a munkáltató, amit nagyon-nagyon muszály, illetve amit kikényszerít belőle a dolgozói kollektíva. A közös cél érdekében közösen kell fellépni. Minden történetnek az a vége, hogy nyomásgyakorlás nélkül nincs bértárgyalás és semmiféle érdemi tárgyalás. Magyarországon kapitalizmus van!

Gyakran halljuk a megjegyzést, hogy „ha nem tetszik el lehet menni” vagy azt, hogy „olyan hosszú a munkára várók sora, hogy nem látni a végét”. Ellenben, ha csak egy fő kiesik a kollektívából, már kapkodás van: nincs villanyszerelő, nincs szakember, nincs könyvelő, nincs rámoló stb. Igaz vesznek fel embert, aki általában nem tudja felvenni a ritmust, vagy vennének fel munkást, de senki nem vállalja ilyen kevés pénzért.

Egyre többen választják a külföldi munkát. Körülbelül havi nettó 250-350 ezer forintért szívesen dolgozik bárki napi 10-16 órát is. A magyar ember nem rest dolgozni, de szótlan, mindent eltűr és könnyen megijed. Mi lenne, ha egyszer nekibátorodna...