Kolbászillat

Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok! Így üvöltött tehetetlenül, kínnal és haraggal hajdanában a neves szpíker, mikor az aranylábú gyerekek a pályán nem bírtak az ellenféllel. Mert nem könnyű elviselni a mieink vereségét.

Hasonló a helyzet mostanában a húspiacon (és minden más piacon), a konkurencia jön, egyre csak jön, a hazai termelő pedig egyre inkább beszorul a saját kapujához. Vagy már el is hagyta a pályát...

Nyáridőben a körmendi hetivásárban kolbászillat csapta meg az orromat, aminek általában nem tudok ellenállni. Közelebb mentem az árushoz és mindjárt láttam, hogy a nyugati határhoz közeli kisváros piacán valami igen érdekes dolgot látok. Megkérdeztem a pecsenyesütőt, ahogy mindig szoktam, hogy honnan származik a kolbász, amit kínál. - Az osztrákoktól - hangzott a válasz - hetente kétszer hozom Fürstenfeldből. Miután a határhoz közeli stájer kisvárosban magam is többször megfordultam már, és a főtéri büfében fogyasztottam az ott készített kolbászból, nem lehetett semmi kétségem, hiteles választ kaptam a kérdésemre.

Fölöstömben - így hívták a várost a magyarok a régebbi időkben - a határok megnyitása óta láttam a mocorgást. A kilencvenes években inkább csak várták a magyar vásárlókat, most azonban már eléjük is hozzák a termékeiket. Ideértek a sütnivaló kolbászukkal is.

A körmendi élményemtől időben nem esett távol a fővárosban szerzett tapasztalatom. A francia nagykövetség előtt évek óta kellemes népi parádét csapnak a nagy francia forradalom évfordulóján. Az idei rendezvényen egész utcasort állítottak fel mindenféle etető-itató helyekből. Egy tucatnyi sátorban francia hústermékeket mutattak be, kínáltak, kóstoltattak némi francia borokkal és pezsgőkkel egyetemben. Az egyik sláger a francia sültkolbász volt, amely a parlamenttel szemben, a város budai oldalán, távol minden konkurenciától, igen szép sikert aratott. Íze, illata ott kavargott hosszan a Duna fölött, a víz majd biztosan elsodorja az ország más tájai felé is.

Jönnek az osztrákok! Jönnek a franciák! Jön mindenki!

Ebben a gyászos világban jól esett a lelkemnek, hogy a hazai kolbászfronton egy-két bástya még szilárdan tartja magát. Körmendről Győrbe vezetett az utam, ahol egyenesen a piacra mentem, hogy meglátogassam Döncit, a pecsenyesütőt. Örömmel jelenthetem, hogy Dönci a régi, a sültkolbásza változatlanul igen finom, messze földön alig találni párját. Sajnos - teszem hozzá halkan. Miközben falatoztam, az járt a fejemben, hogy az egykor nagyhírű győri húsüzem már a helyiek emlékeiből is lassan kikopik. Lebontották. Erről meg eszembe jutott a zalai és a borsodi üzem, amelyeket most bontanak. A régi munkahelyek elvesznek végleg.

Meddig tart ez a történet? Tudja valaki a választ?