Új stratégia és a szakszervezetek

A Húsos előző számában Dr. Lakatos Gyula Illúziók, tények, stratégiák címmel közreadott írása reális képet fest a rendszerváltásnak a munkásokat és a munkanélkülieket negatívan érintő következményeiről. Egyértelművé teszi, hogy a mai szomorú helyzetből a munkavállalóknak és a szakszervezeteknek a „szolidaritás és a valódi együttműködés alapján nyílik csak esélye tartós önvédelemre, elfogadva és tudatosítva, hogy ennek a feladatnak pillanatnyilag nincs stratégiai megoldása”. Megítélésem szerint a cikkben felvetett kérdésekre vannak már stratégia válaszok. Ezek egyrészt tudományosak, másrészt politikaiak. Vegyük sorba ezeket.

Rendszerkorrekciós tézisek

Az év elején vált ismertté Gazsó Ferenc professzornak Az ország társadalmi, gazdasági felzárkózásának esélyei, társadalompolitikai összefüggései című előadása. Értelmiségi körökben rendszerkorrekciós tézisekként emlegetik a professzor gondolatait, amelyeket lényegében tartalmaz Szili Katalinnak a Népszavában Muszáj baloldalinak lennünk címmel megjelent írása. Melyek ezek a tézisek?

1. A mai új kapitalista rendszer korrekciója csak az állam hatékony szerepvállalásával képzelhető el. Elfogadhatatlan a liberálisok nézete a gyenge államról. Ellenkezőleg: erős és nagy társadalmi támogatottságot élvező államra és közhatalomra van szükség. Egyértelmű, hogy a közoktatást és az egészségügyet mindenki számára elérhetővé kell tenni. Most sajnos ezeken a területeken fordított folyamatok zajlanak, amit társadalmi összefogással meg kell akadályozni. Ebben az önvédelmi harcban az eddigieknél sokkal fontosabb szerepet kell vállalniuk a szakszervezetek, ezzel is segítve a munkavállalók jobb megélhetését.
2. A gazdasági életben nem lehet fenntartani azokat az óriási előnyöket, amelyeket a multinacionális társaságok élveznek. A Számvevőszék vizsgálata szerint ezek a cégek támogatás formájában a magyar költségvetésből többet vesznek ki, mint amennyit oda befizetnek. Ez a gyakorlat nem tartható fenn, a közteherviselésbe be kell vonni a multikat is.
3. A társadalompolitika neuralgikus pontja az adózás. A közteherviselés kiterjesztése során minden jövedelemtulajdonosnak kötelessége jövedelemarányosan hozzájárulni a közkiadásokhoz.
4. Nem szabad folytatni az olcsó munkaerőre építő gazdasági növekedés mai gyakorlatát. A szociális helyzet csak akkor javítható széles körben, ha a munkajövedelmek folyamatosan, - a gazdaság jövedelemtermelő képességével arányosan - növekednek Magyarországon bérfelzárkóztatásra van szükség! Ez csak a munkavállalók által aktívan támogatott és harcos szakszervezetekkel valósítható meg. Ebben a küzdelemben - Gazsó szerint - „megkülönböztetett jelentőségű az érdekképviselet intézményrendszerének fejlesztése és azoknak az állapotoknak a felszámolása, amelyek a munkavállalókat számos területen teljesen kiszolgáltatottá teszik.”
5. Alapvető változtatásra lenne szükség a politika világában is. Magyarországon demokratikus elituralom alakult ki, a pártok kizárólagos és kirekesztő hatalomgyakorlást folytatnak. Alapvető kérdés a civil társadalom, - benne a szakszervezetek - részvétele a döntési folyamatokban. Különben a társadalom a teljes szétesés felé halad, nem tartja össze semmi más, mint az apatikus közöny.

Szakszervezeti stratégia

Szili Katalin írása nyomán nagy vita bontakozott ki a Népszavában. (Lásd www.nepszava.hu) A hozzászólók többsége - és nem csak baloldali gondolkodók - lényegében támogatták a rendszerkorrekciós téziseket. Sajnálatos, hogy a szakszervezeti vezetők közül senki sem kapott szót a vitában.

Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy az idén februárban az MSZP társadalompolitikai tagozata és a Magyar Szociális Fórumban együttműködő szervezetek, több szakszervezet - köztük a HDSZ részvételével - „Szövetség a társadalomért” címmel tanácskozást tartottak. Az elfogadott állásfoglalás kimondta: „A kapitalizmus kialakult magyarországi rendszere tévút és zsákutca. Magyarországon a rendszerváltás mélyreható társadalmi megosztottságot idézett elő. A tőkeérdek minden más érdeket maga alá gyűrt, a társadalmi javak és esélyek elosztása szélsőségesen egyenlőtlen.”

Az elmúlt hónapokban még volt néhány közösen aláírt állásfoglalás, többek között ilyen volt áprilisban az egészségügyi biztosítás reformját elutasító nyilatkozat, amelyet érdekvédők is támogattak. Mindez azt bizonyítja, hogy a szakszervezeti vezetők egy része már nem csak egymással, hanem a civil és politikai erőkkel is keresi a szövetséget a kormány megszorító intézkedései elleni fellépéséhez. Megemlítem, hogy februárban Budapesten járt az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) főtitkára, John Monks, aki kijelentette, hogy az eddigi defenzív stílus helyett offenzív stratégiát dolgoznak ki.

Május elsején szakszervezeti vezetők „Eddig és ne tovább!” címmel adtak ki röplapot. Ebben jogosan utasították vissza azt a neoliberális vádat, hogy „a bérek jelenlegi színvonala, a munkajogi törvények, szabályok maradéktalan betartása rontja az ország és a vállalkozások versenyképességét.” A röplapon vastag betűkkel szedték: „Elutasítjuk a piac mindenhatóságára hivatkozó gazdaságpolitikai elképzeléseket!” És ami még fontosabb, kimondták: „Az egyensúlyteremtő intézkedések terheit elsősorban a bérből, fizetésből élők viselik. Itt az idő, hogy kimondjuk: eddig, és ne tovább! Nem vagyunk hajlandók több terhet viselni!” Ezt a röplapot négy konföderáció, köztük az MSZOSZ írta alá.

Ezekben az állásfoglalásokban és felhívásokban megjelennek a rendszerkorrekciós tézisek alapelemei. Tehát bizonyítható a spontán együttműködés a rendszerkorrekciós tézisekkel egyetértő civil, szakszervezeti és politikai erők között. Ezek azonban még nem emelkedtek a tudatos és szervezett együttműködés rangjára. Sürgető politikai és érdekvédelmi feladat az ilyen típusú szervezett együttműködés létrehozása.

A szakszervezeti vezetőknek el kell dönteniük, hogy felvállalják-e a demokratikus rendszerkorrekcióért való stratégiai küzdelmet és szövetséget kötnek-e a változásokért küzdő, de egyelőre gyenge civil és politikai erőkkel. Vagy marad a „korrekciós érdekvédelem”, amely - jól látja Dr. Lakatos Gyula - „hozhat kisebb eredményeket és ébren tarthatja a reményt.” Kérdés, hogy ennyi elég lesz-e az egyre rosszabbul élő munkavállalói tömegek szociális helyzetének javítására? Vélhetően nem, ezért kell a demokratikus rendszerkorrekciós küzdelembe a szakszervezeteknek is bekapcsolódniuk! Új és harcosabb szakszervezeti stratégiára van szükség!