Utak Európában (2.rész)

A valóság két oldala

Az írás első része a Húsos 2005 első számában jelent meg: Az európai szociális modell jövője

A Kelet és Nyugat közötti fal leomlása után a nyugat-európaiak a szociális hanyatlás fokozódó dinamikájával szembesülnek, a közép-európai oldalon pedig hiányosak a szociálpolitikai és szakszervezeti munka eszközei és struktúrái. Ez a folyamat, amely a munkavállalói érdekvédelem szemszögéből számos kérdést vet fel, a közép-kelet-európai szakszervezek gyengélkedése mellett zajlik.

Az érdekvédelem gyengélkedésének okai az alábbiak szerint foglalható össze:

1. A munkavállalói érdekképviseletet alapvetően az üzemi szakszervezetek dominálják, ennek összes negatív szervezési, politikai és anyagi következményével együtt, hátráltatva a hatékonyabb ágazati szakszervezeti struktúrák kiépítését.
2. Ez az állapot szervezeti tehetetlenséghez vezet. A gyenge ágazati szakszervezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy bebizonyítsák tagságuknak a modernizáció értelmét és hasznát. Az átfogó reformok hiánya azért veszélyes, mert a stagnálás szöges ellentétben áll a gazdasági és társadalmi kihívásokkal.
3. A szakszervezeti önértelmezés a munkavállalók számára az üzemi "szociális ügynökség" funkciójára korlátozódik. A nyomorúságos szociális körülmények felerősítik ezt a szerepet, vele párhuzamosan pedig az ágazati és országos szakszervezetek marginalizálódását is.
4. Az érdekképviselet megkettőzése felerősíti a konkurenciát az üzemi érdekvédelem és az ágazati szakszervezetek között.
5. Mindez sikertelenséghez és végső soron passzivitáshoz vezet a szervezési munkában, a tagtoborzásban, holott ez különösen a transznacionális konszerneknél, amelyek a régió legfontosabb és legnagyobb befektetői, égetően fontos volna. Nem is szólva az új alapítású kis- és közepes vállalkozásokról, amelyek gyakorlatilag szakszervezetmentes zónában működnek.
6. Ehhez jön még a szakszervezeti tisztségviselők hiányos szervezeti és jogi pozicionálása az üzemekben, ami tovább csökkenti a szakszervezeti munka amúgy is alacsony vonzerejét.

Búcsú a szociális modelltől?

Egy jobb és szabad élet reményéről és elvárásairól volt itt szó eredetileg, a jómódról és az európai szociális modellről. Ez volt mind a politikusok, mind a polgárok érve, hogy legalizálják és elviseljék a gyilkos átalakulási folyamatot: az Európai Unióba való bejutást. De hát miből is áll ez az európai szociális modell, a kapitalizmus megígért "civilizálása" a szociális és jogállami demokrácia által.

Az EU ígérete, amelyet már a Római Szerződések megfogalmaznak, azon a kötelezettségvállaláson alapul, hogy létrehozza "az élet-és munkakörülmények javulását a haladás felé vezető úton". De a gazdasági integráció szociális következményeiről csak akkor kezdenek tárgyalni, amikor - Jacques Delors bizottsági elnöksége idején - az európai belső piacot megteremtették. A belső piac filozófiája lényegében a piacok megnyitását és minden kereskedelmi akadály megszüntetését jelenti. E folyamat lényeges elemei: védelem helyett a szabályozó korlátok megszüntetése, az áruk, szolgáltatások, tőke és a munkaerő szabad áramlása.

Az európai szociális modellnek, mint az Európai Unió sajátos jellemzőjének, szociális téren kellene az integrációt megvalósítania. A 80-as/90-es években a szociális párbeszéd koncepciója utat talált az Egységes Európai Aktákba (1987), a Maastrichti Szerződés (1991) szociális protokolljába és a 90-es évek szociálpolitikai egyezményeibe. Ehhez járult még a szektorszintű párbeszéd a minimális követelmények és magatartási kódex meghatározására olyan ágazatokban mint a hajózás, a textilipar, a turizmus és a mezőgazdaság. Ide tartoznak olyan kísérletek is, mint a foglalkoztatási tőke az Amszterdami Szerződésben, melynek a célja az volt, hogy a növekvő munkanélküliség felett úrrá legyen.

A szubszidiaritás elvéhez hűen "a nemzeti sokféleség megóvása és közös szabályozók létrehozása" terén a szociális modell keretei egyértelműen behatároltak. Nincs egységes európai szociálpolitika. Minthogy a szociális biztonság rendszerei (egészségügy, nyugdíj, képzés, munkanélküli- és szociális segély) különböző módon alakultak ki és fejlődtek, az EU- nak nincs ezen a téren beavatkozási joga. A "közös szabályozók" többnyire nem mások, mint minimális európai standardok, amelyek többnyire a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) egyezményeire támaszkodnak.

Európai Üzemi Tanácsok

Sokáig a szociális párbeszéd remekművének számított a 94/45-ös EG irányelv az Európai Üzemi Tanács létrehozásáról. A gyakorlatban azonban egyre többet kritizálják az EÜT munkamódszerét, állítván, hogy az nem hatékony, körülményes, és igen kevéssé eredményorientált. A helyzet ismerői elég borúlátóak; számításaik szerint a eddig felállított csaknem 900 Európai Üzemi Tanácsnak mintegy harmada képes csak az adott lehetőségek konstruktív kihasználására.

Tízéves tapasztalat alapján világossá vált, hogy az üzemi tanácsok és szakszervezetek remélt europaizálására vagy éppen internacionalizálására nem került sor. Még mindig egyszerű nyelvi korlátok - másrészt viszont a termelési színhelyekért folyó harcok a helyi termelőüzemek között - akadályozzák az üzemi tanácsok europaizálását a transznacionális konszerneken belül. Ez már csak azért is nyugtalanító, mert a 25 tagú EU Európai Üzemi Tanácsaiban - különös tekintettel az eklatáns bérkülönbségekre Kelet és Nyugat között - drámai mértéket fog ölteni a vállalaton belüli verseny a termelőüzemek színhelyéért.

Mindez nemcsak Nyugaton fog bérpolitikai támadásokhoz vezetni. Ismeretesek olyan példák, ahol a kelet-közép-európai érdekeltek is hozzájárulnak null-rundokhoz vagy a munkabérről való lemondáshoz, vélt helyi érdekeik védelmében. A bérpolitikai konkurenciát a közép- európai munkavállalóknak Ukrajna vagy Moldávia jelenti. Olyan verseny ez, ahol egymás "alákínálásának" nincs határa, mert a következő olcsó bérű- és adójú ország már a moldáviai küszöbön áll: Oroszország és Kína. Erre - valamint a bérek és juttatások konszerneken belüli csökkentésére - az Európai Üzemi Tanácsok eddig nem találtak választ.

A gyenge pontok egyértelműek. Addig, amíg a szociálpolitika kizárólag a nemzeti kormányok területe, a bérpolitika a nemzeti szakszervezetek kizárólagos illetékességi körébe fog tartozni.

Vessük össze!

Foglaljuk össze az eddigieket és kíséreljük meg egyúttal a közép- és a nyugat-európai valóságot összehasonlítani.

1. A szociális párbeszéd európai koncepciója deficiten alapul. A szociális párbeszédnek fejlett, jól kidolgozott és szervezett kapcsolatokra van szüksége az állami szervek, munkaadói szövetségek és szakszervezetek között.
2. A közép-európai átalakulás, a gazdasági oldal prioritása, a túl gyors tempó nem vezetett nyugat-európai jellegű érdekvédelmi mentalitás kialakulásához, inkább az angolszász mintát utánozta a munkaviszonyok rendszerében. Ahogyan nincs a munkaviszonyoknak egységes európai rendszere a 15 tagú EU-ban, ugyanúgy nem sikerült Kelet-Közép-Európában a szociális intézmények és munkaviszonyok homogén struktúrájának még az alapköveit sem lerakni.
3. Az új helyzet ellentmondása kezdettől fogva egy olyan dilemmába sodorta a kelet- közép-európai szakszervezeteket, amely tartós krízist váltott ki. "A szakszervezeteknek ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak tevékenykedni, segíteniük kell felépíteni azt a hatalmat, amelynek ellenpólusává akarnak válni. El kell fogadniuk a munkanélküliséget, kezet kell csókolniuk a magánbefektetőknek, hogy hosszú távon érvényesíteni tudják a munkavállalók érdekeit." - írta Ulrich Beck. Ez a tudathasadás, a politikai koncepció hiánya a nemzeti privatizációs folyamat lezajlása közben, nemcsak a szakszervezetek belső fejlődésére gyakorolt negatív hatást, hanem súlyosan károsította a szakszervezetek megítélését az államban és a társadalomban is.
4. A gazdasági és társadalmi átalakulás legyengítette a szakszervezeteket. A munkaadói szövetségek, amennyiben egyáltalán vannak ilyenek, inkább lobby-egyesületeknek tekintik magukat a kormánnyal és a parlamenttel szemben, mint sem egy nemzeti és ágazati párbeszéd tárgyalópartnereként. A szociális párbeszédnek gyakorlatilag nincsenek olyan résztvevői, akik ténylegesen cselekedni is tudnának.
5. A rendszerváltás korai időszakában szükséges és hasznos háromoldalúság megerősítette az állam erős pozícióját, egyre inkább a törvényhozásra összpontosította a szociális partnerek figyelmét, nem pedig a bilaterális (kétoldalú) tárgyalási hatáskörök és struktúrák kialakítására. Ennek eredményeként a háromoldalúságot a legtöbb kormány úgy tekintette, mint legitimációs eszközt a szociálisan kemény intézkedések keresztülvitelére, a szakszervezetek hátrányára.
6. Az üzemi tanácsok és szakszervezetek ellentétes és párhuzamos mozgása egyfelől, és a tárgyalási mandátum makacs megtagadása a munkaadói oldalról másfelől, megakadályozott minden említésre méltó megállapodást szektorális vagy ágazati szinten. Ugyanabban az időben, amikor Nyugat-Európában keményen érvelnek a területi bérszerződések és a bérkartell ellen, Kelet-Európában a bérpolitikai munka a vállalati egyezményekre korlátozódik, vagy ami még rosszabb, szabad bérzónákra a kis- és középüzemeknél. A közép-kelet-európai bérszerződési struktúrák vagy nagyon kezdetlegesek, nem hatékonyak, vagy ki sem fejlesztették őket.

A Nyugaton tapasztalható heterogén munkaviszonyok, és ezeknek a legjobb esetben is csak fejlődés alatt álló keleti megfelelői, máris bér- és szociálpolitikai nyomáshoz, valamint lefelé irányuló versenyhez, a bérek lefaragásához vezettek. A tény, hogy a bérezési rendszereket és juttatásokat nem lehet egymással összehasonlítani, a munkahelyi- és termelőüzemi biztonság érveivel összekapcsolódva, a szociális rendszerek további szétforgácsolódásához fog vezetni, ami mindenek előtt az Európai Üzemi Tanácsok elosztási harcában fog visszatükröződni.