Nyáridőben

Nyári szabadság alatt az interneten barangolva utólag is feltűnik, hogy még a tavasszal a német sajtó milyen jó kis kampányt csinált az olcsó bérű keleti (részben magyar) munkások ellen, de mostanában mintha csillapodna a lendület. Talán annak is köszönhető, hogy kint némileg emelkedett a sertéshús-fogyasztás, kiegyensúlyozott az élőállat iránti kereslet. A gazdasági szempontok háttérbe szorítják a politikai jellegű indítékokat. Az olcsóbérű munkásokról szóló cikkek mellett ugyanis elég sok írás olvasható arról, hogy a német és osztrák gazdaság profitált az Európai Unió keleti bővítéséből. (Naná, talán azért csinálták, mert maguknak rosszat akartak.) A keleti munkaerővel szembeni kampány azonban, úgy tűnik, nem csak az érdekvédők megnyugtatására szólgált, hiszen megjelentek az első nyilatkozatok, hogy a csatlakozáskor megállapított két év után is fent kellene tartani a munkaerő-piaci korlátozásokat. Ha így áll a dolog, bizony szerencsétlen volna és nem használna az európai szakszervezeti együttműködésnek sem.

Nyáridőben többet izeg-mozog az ember. Jön-megy az országban, többet tapasztal, mint télen. A húsipar gondjaitól persze nem lehet elszakadni, hiába vakációzunk önfeledten. A balatoni üdülő reggeliző asztalánál hirtelen ránk szakad a valóság: ízetlen a felvágott, a virsli kutyának való, ami elég nagy csalódás, ha valaki nem kifejezetten kedveli a müzlit. Hasonló élményeket tartogat az esti szalonnasütés is, pedig a személyzet igyekszik, formás nyársakra tűzve próbál kedvet csinálni a húsipari termékhez, amely jóféle borocskák társaságában sem lesz igazán emlékezetes. Néhány vidéki üzletben tett látogatás után pedig levonjuk a konzekvenciát: nagy tisztelet illeti a hazai fogyasztókat, hogy (egyelőre) kitartanak a hazai termékek mellett.

Szerencsére akad jó példa is. A győri piac mellett Dönci lacikonyhájában igen finom sültkolbászt árulnak. Dönci úr elárulja a nagy titkot: huszonkét éve tartják azt a minőséget, amit még az édesapja alakított ki a régi üzletében. Mivel a sültkolbász bizalmi kérdés, a győri lacikonyhát feljegyezzük az ország képzeletbeli kolbásztérképére. Legyen máskor is szerencsénk.

A nyár derekán a HDSZ elnöksége a húsipar szempontjából késve megtett, jó irányú kezdőlépésnek értékelte a 100 lépés keretében meghirdetett új agrárprogramot. A testület fontos felismerésnek ítélte a szaktárca részéről, hogy az agráriumban növelni kell az állattenyésztés arányát és több segítséget kell adni az élelmiszeripari termékek piacra jutásához. Csak az a kár, hogy a "hét lépésben" meghirdetett programhoz nem sikerült egy nyolcadikat passzítani, amely kifejezetten az élelmiszeriparról szólna. Így aztán marad minden a régiben: az agrártárca továbbra is parasztminisztériumként fungál. Ebben az összefüggésben aztán nem nehéz értelmezni, hogy Gráf miniszter úr miért nem kegyeskedett válaszolni, a hivatali eljárás szerint egyébként kötelezően, a HDSZ elnökének levelére. Ki tudja, mi rejlik a nagy hallgatás mögött? Minden esetre német sajtóforrások szerint Dél- Magyarországon egy kétmilliós kapacitású vágóhíd felépítését tervezik. Hazai szóbeszéd szerint termelők állnak a projekt mögött. Közben erősen zajlik a húsipar tulajdoni szerkezetének átalakítása. (Ugye milyen szépen hangzik.) Az ember csak kapkodja a fejét, a hazai húsipar viszonyai talán még soha nem voltak ennyire zavarosak. (Pardon: kicsi a transzparencia.) Sajnos ennek többnyire a munkavállalók isszák meg a levét. A hazai átlagtól elmaradó bérek és a megszűnt álláshelyek ezt elég világosan jelzik. Tiszta vizet kellene önteni a pohárba: befektetők, fogyasztók, polgármesterek, álláskeresők egyaránt szívesen látnák, hogy mi a valódi helyzet. Feltehetően ezért váltott ki széles társadalmi érdeklődést: a HDSZ demonstrációs bizottságot alakított, hogy szóra bírja az agrárminisztert. Mondván: az elmúlt 15 évben az agrártárca, a szakirányítás nagy deficitet halmozott fel a húsiparban, közös érdek, hogy felszámoljuk a mulasztásokat és az ágazat helyzete stabilizálódjon.