Szakszervezet és politika

Választási kampány lesz, ami abból is látható, hogy az újságok hasábjain megjelentek a szakszervezeti vezetők politikai elkötelezettségét firtató cikkek. Maguk az érdekvédők szívesen nyilatkoznak a képviselőség elvi lehetőségéről, gyakorlatilag azonban csak keveseknek adatik meg, hogy sorompóba lépjenek a jövő évi választásokon. Egyesek elvi okokból vetik el a megmérettetés lehetőségét, másokat éppen a sajtókampány riaszt el a politikai szerepvállalástól. Mindent egybevetve 25-30 szakszervezeti vezetőnek kellene az Országgyűlésben helyet foglalni, hogy a munkavállalóknak megfelelő képviselete legyen, de aligha lesz 2-3 főnél több képviselőjük a következő ciklusban.

Sajnálatos módon a politikai centrumtól a szélsőjobbig sokan hangoztatják, hogy szakszervezeti "vezérek" ne szóljanak bele a törvényhozásba, az ország ügyeibe, elegendő, ha az üzemi konfliktusok feloldásában serénykednek. Máig érő hátrány származott abból, hogy a rendszerváltozás utáni első országgyűlési választásról távol maradtak a szakszervezetek, az 1989/90-es fordulat idején hagyták magukat kiszorítani a hatalmi szférából, nem lettek szerves részei az akkor kialkudott politikai intézményrendszernek.

Azóta persze sok víz folyt le a Dunán, kormányok jöttek és mentek, a hatalom hol presszionálta az érdekvédőket, hol magához ölelte. Ez utóbbi fordult elő ritkábban. A szakszervezeti tagságot láthatóan nem nagyon foglalkoztatja, hogy országos szinten mi módon politizálnak a vezetők. A vasutasok sztrájkolnak, a pedagógusok és az egészségügyiek tüntetnek, ha kell, de valódi, nagy munkavállalói tömegmozgalom nem alakút ki, legfeljebb csak a szavak szintjén. Talán 1991 tavaszán volt némi esély, hogy a szakszervezetek megmutassák erejüket, de a pillanat elmúlt. Vihar helyett csak könnyű szellőt préselt ki magából a munka világa, de az is elég volt ahhoz, hogy a rákövetkező években a társadalombiztosítási önkormányzatokba, az országgyűlési padsorokba repítsen érdekvédőket. Akkoriban úgy tűnt, hogy sikerült valamennyit pótolni a rendszerváltáskor elmulasztottakból, de azután másként történtek a dolgok. Ennek okát most ne firtassuk. Nézzük inkább, hogy milyen válasz adható arra a kérdésre, hogy politizáljanak-e a szakszervezetek, vállaljanak-e képviselőséget a vezetőik? Először vizsgálódjunk alapszervezeti szinten.

A munkahelyeken törvényes eszközök állnak a munkavállalók rendelkezésére, hogy érdekeik kinyilvánításával, végső soron a munka kollektív megtagadásával alkura, egyezségre kényszerítsék a munkáltatójukat. Csakhogy ezek az eszközök hatékonyan a tagság aktív támogatással alkalmazhatók. Márpedig a hazai gyakorlatban a szakszervezeti tagság aktivitása gyakran kimerül a tagsági díj befizetésében, miáltal az egyes munkavállaló úgy érzi, hogy "megrendelte" maga számára az érdekvédelmet. Ebből az alaphelyzetből egyenesen következik, hogy a helyi szakszervezeti vezetők - ha komolyan veszik a dolgukat - mindenféle eszközt igénybe vesznek, hogy pótolják a tagság személyes kiállását a munkaharcban. Felhasználják a helyi nyilvánosságot, kapcsolatokat keresnek felügyeleti és ellenőrző szervekkel, és számításba veszik a politikai tényezőket is. Ha akarnának sem tehetnének másképpen, mert a vállalati ügyek nálunk a tapasztalatok szerint meglehetősen átpolitizáltak. Az elvonások és támogatások finoman kifundált rendszerében a munkahelyi konfliktusok gyorsan fölemelkednek miniszteriális és kormányzati szintre. Gazdasági érdekek könnyen jelennek meg politikai mezben, és fordítva. Az elmúlt évekből számos példát lehetne felhozni, a szekszárdi húsosok esetétől a legfrissebb Danone ügyig, amikor egy vállalati konfliktus rövid úton a kormány asztalára került.

Ilyen helyzetekben a munkavállalói érdekvédelem gyorsan megtapasztalja, hogy bizony a munkáltató jól kiépített politikai háttérrel, kapcsolatokkal rendelkezik. Ha az érdekvédők addig nem tették, hirtelen támogatókat kereshetnek maguknak a politikusok körében. Ha még nem késő! Egy komolyabb munkahelyi vita ugyanis "többfrontos harcot" jelent, a sajtót és az informális kapcsolatokat, a jogi és a politikai eszközöket egyaránt be kell vetni. Aki tehát azt mondja a szakszervezeteknek, hogy ne politizáljanak, javíthatatlanul naiv vagy ostoba. Esetleg más érdekeket szolgál.

Országos szinten még egyértelműbb a helyzet. Munkavállalói érdekeket nem lehet csak úgy általában, a döntéshozatali intézményrendszeren kívül képviselni. Ha a szakszervezeti vezetők ezen egy kicsit elgondolkodnak, máris a törvényhozásban, az önkormányzatokban és különféle közéleti fórumokon találják magukat. Alkalmi vagy állandó szereplőként, meghatározott ügyben vagy csak erődemonstráció céljából. Jóval bonyolultabb kérdés, hogy szakszervezeti vezetők részt vegyenek-e párttestületek munkájában. Valójában a sajtó útján a szakszervezeteknek mostanában küldött "üzenetek" erről szólnak. Ilyen formában a kérdésre nem lehet akadémikus választ adni, ez ugyanis a szakszervezeti vezető(k) és a tagság belső ügye. Úgy látszik, Magyarországon ezt a belső megállapodást nehezíti, hogy a politikai pártok szinte kötetlenül "kószálnak" a politikai mező bal és jobb oldalán, hirdetett elveiktől gyakran eltérve vállalják föl vagy vetik el a különféle társadalmi csoportok követeléseit és értékeit. Nehéz orientálódni és stratégiai szövetséget kötni, különösen választási kampányok idején, amikor az ígéretek versenyében könnyen megzavarodik a tagság és a vezető is. De ettől sem kell megijedni, a szakszervezetek megtalálják a magukhoz illő pártszíneket. Habár néha valóban sok a ködösítés.

Érdemes azon elgondolkodni, hogy a kialakult pártstruktúra és a választási rendszer mennyiben gátolja a szakszervezetek nyílt és becsületes politikai szerepvállalását. Kétpólusu pártrendszerben, amerre jelenleg tartunk, leszűkül a választás lehetősége, az érdekvédők többsége tartósan helyet foglal az egyik oldalon. Annál a pártnál, ahol jobb fogadtatásra talál, ahol a pártprogram közelebb áll a munkavállalói követelésekhez. Ezen a körülményen nem sokat változtat az sem, ha netán létrejön a parlament második kamarája. A választási rendszer, amely jelenleg stabilnak tűnik, nem kedvez a szakszervezeteknek. A politikai hagyományok gyakorlatilag kizárják, hogy szakszervezeti vezetők egyéni választókörzetben a siker reményében megméressék magukat. Marad a pártlista, ami feltételez bizonyos pártelkötelezettséget és kapcsolatokat is.

Arról sem szabad hallgatni, hogy a választási kampány nem olcsó mulatság, a média és a politikai szakértelem pénzbe kerül. A politikai pártok mérlegre teszik, hogy a közvélemény megítélése és a személyi értékek mellett mennyit ér számukra az az infrastruktúra, kapcsolati rendszer, amelyet egy szakszervezettel kötött megállapodással nyerhetnek. Többnyire racionális tényezők határozzák meg a politikai üzleteket, akkor is, ha másként látszik. Habár ezt a megállapítást cáfolni látszik, hogy a legutóbbi választások idején elég sok mellébeszélés kiérte a létrejött alkut. Ezek a jelenségek azonban nem változtatnak azon az egyszerű igazságon, hogy a szakszervezetek nem maradhatnak távol a politikától.