Szakszervezetek védelmében
Nem szeretem az általánosításokat. Mármint a politikában, ideológiában,
érzelemben fogantakat. A közelmúlt történéseivel foglalkozó politikai
megnyilatkozások nem kevesebbet sugallnak a szakszervezetekről, mint hogy
nincs mögöttük senki, pozícióikat az MSZP-kormánynak köszönhetően tudták
fenntartani, és eszközeiket saját bürokráciájuk, vezetőik egzisztenciájának
fenntartására használják, és ezért talán feleslegesek is.
Egyetértek az Európai Unió tizenöt tagállamának legtöbb politikusával és
szakértőjével abban, hogy a szakszervezetek a pluralista demokrácia és a
piacgazdaság ugyanolyan nélkülözhetetlen pillérei, mint - bocsánat az
összehasonlításért - a politikai pártok. Mi több: vadonatúj demokráciánkban és
vadhajtásokat is bőven termő piacgazdaságunkban égetőbb szükség van rájuk,
mint valamely konszolidált európai szomszédunknál. Ami a támogatottságukat
illeti, az Antall-kormány figyelmének - nem éppen rokonszenvének -
köszönhetően legalább annyi megméretésen estek át, sikerrel, mint a politikai
pártok. A szakszervezetek teljes taglétszáma - amennyit az Európai Uniónak
jelentettünk - 1,6-1,7 millió fő. Nyomásgyakorló képességük sem lebecsülendő.
Gondoljunk csak az utóbbi évek vasutassztrájkjaira vagy közalkalmazotti
demonstrációira.
Önmagában az a tény, hogy az utóbbi tíz év során a szakszervezetek nemcsak
fennmaradtak, de olyan munkahelyi és közéleti tényezőként működtek, amelyeket
- mint napjaink történései mutatják - érdemes élesen támadni, nem kis
teljesítmény. Hiszen a piacgazdaságok mai folyamatai önmagukban is gyengítik a
szervezettséget, nemcsak nálunk, Európa-szerte. Nem kedvez a
szakszervezeteknek a hagyományos ágazatok, nagyvállalatok leépülése, a
tömeges munkanélküliség, a kisvállalkozások terjedése, az úgynevezett atipikus
munkák, a munkaviszonyon kívüli és a „fekete" foglalkoztatás térhódítása. E
folyamatok egyébként alaposan átrendezték belső (erő)viszonyaikat is.
Míg a kilencvenes évek közepéig a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége
(MSZOSZ) ténylegesen meghatározó erő volt (a köztudatban ma is), s uralta az
1998-ban feloszlatott társadalombiztosítási önkormányzatokat is, mára inkább
azoknak a területeknek az érdekképviseletei nyertek súlyt, ahol a foglalkoztatás
jórészt megmaradt, illetve ahol a nyomásgyakorló erő eleve adott volt. Ilyenek a
közszolgáltatások - például a tömegközlekedés, a villamosenergia-ipar -, illetve a
közszolgálatok, amelyek területén olyan, a közvélemény számára talán kevésbé
ismert és a politikától is távolságot tartó konföderációk vannak jelen, mint az
Autonóm Szakszervezetek Szövetsége és a Szakszervezetek Együttműködési
Fóruma. Ma már minden bizonnyal ez utóbbi mondhatja magáénak a legtöbb
tagot is.
Mégis miért beszél és ír mindenki az MSZOSZ-ről? Ennek magyarázatát nagy
valószínűséggel múltbeli és mai politikai szerepe adja. A még Nagy Sándor
vezette szakszervezet volt a frontvonalában azoknak az Antall-kormánnyal
folytatott csatáknak, amelyekből a munkavállalói érdekképviseletek végül is
győztesként kerültek ki. Ezt követően 1994-ben és 1998-ban az MSZOSZ több
vezetője ült be az MSZP parlamenti soraiba, ami vajmi keveset hozott a
szakszervezeti konyhára. Megerősítette viszont azt az értetlenséget, gyanakvást,
sőt ellenséges érzületet, amelyet a hazai konzervatív pártok - eltérően európai
megfelelőiktől - a szakszervezetekkel szemben mindenkor éreztek. Ennek
igazolásához a közelmúltban ismét az MSZOSZ egyes vezetői - általánosítások
elkerülésére szükséges hangsúlyozni, hogy nem az MSZOSZ - tálcán kínáltak
„bizonyítékokat".
A szakszervezeteknek manapság új kihívásokkal kell szembenézniük. Nem
csupán az Orbán-kormány miatt - amelynek láthatóan kedve telik a
szakszervezetek „helyretételében" is -, hanem a kilencvenes évek eleje óta
gyökeresen megváltozott viszonyok okán úgyszintén. Ma, amikor meghatározó
szerepük van a multinacionális cégeknek, s általában a „kőkemény"
munkaadóknak, egyre inkább költséges luxusnak látszik a szakszervezetek -
jórészt személyes ellenszenveken alapuló - megosztottsága, amire a legfrissebb
és legszomorúbb példát a vasutasok ügyei szolgáltatják. Nem hanyagolható el, és
országos politikai szereppel sem kompenzálható többé a munkahelyi
szervezkedés és a hatékony munkahelyi érdekvédelem. És szükség van a
szakszervezeteknél szemléleti, szervezeti és - ami ezzel jár - személyi
változásokra is.
Az európai kormányok, bármilyen színűek legyenek is, általában képesek túltenni
magukat a szakszervezeteknek azon a „hiányosságán", hogy természetükből
adódóan baloldaliak. Nem ellenfélnek, netán ellenségnek tekintik őket, hanem
szövetségesnek abban a nehéz küzdelemben, amelyet maguk is folytatnak a
munkavállalók - szavazóik - védelméért az Európai Unióban, a
világgazdaságban.
Héthy Lajos
(Megjelent a Heti Világgazdaság 1999/33. számában)