1999. VII.évfolyam 4.szám

SZAK-
SZERVEZETI
ÉLET

Szakszervezetek védelmében

Nem szeretem az általánosításokat. Mármint a politikában, ideológiában, érzelemben fogantakat. A közelmúlt történéseivel foglalkozó politikai megnyilatkozások nem kevesebbet sugallnak a szakszervezetekről, mint hogy nincs mögöttük senki, pozícióikat az MSZP-kormánynak köszönhetően tudták fenntartani, és eszközeiket saját bürokráciájuk, vezetőik egzisztenciájának fenntartására használják, és ezért talán feleslegesek is.

Egyetértek az Európai Unió tizenöt tagállamának legtöbb politikusával és szakértőjével abban, hogy a szakszervezetek a pluralista demokrácia és a piacgazdaság ugyanolyan nélkülözhetetlen pillérei, mint - bocsánat az összehasonlításért - a politikai pártok. Mi több: vadonatúj demokráciánkban és vadhajtásokat is bőven termő piacgazdaságunkban égetőbb szükség van rájuk, mint valamely konszolidált európai szomszédunknál. Ami a támogatottságukat illeti, az Antall-kormány figyelmének - nem éppen rokonszenvének - köszönhetően legalább annyi megméretésen estek át, sikerrel, mint a politikai pártok. A szakszervezetek teljes taglétszáma - amennyit az Európai Uniónak jelentettünk - 1,6-1,7 millió fő. Nyomásgyakorló képességük sem lebecsülendő. Gondoljunk csak az utóbbi évek vasutassztrájkjaira vagy közalkalmazotti demonstrációira.

Önmagában az a tény, hogy az utóbbi tíz év során a szakszervezetek nemcsak fennmaradtak, de olyan munkahelyi és közéleti tényezőként működtek, amelyeket - mint napjaink történései mutatják - érdemes élesen támadni, nem kis teljesítmény. Hiszen a piacgazdaságok mai folyamatai önmagukban is gyengítik a szervezettséget, nemcsak nálunk, Európa-szerte. Nem kedvez a szakszervezeteknek a hagyományos ágazatok, nagyvállalatok leépülése, a tömeges munkanélküliség, a kisvállalkozások terjedése, az úgynevezett atipikus munkák, a munkaviszonyon kívüli és a „fekete" foglalkoztatás térhódítása. E folyamatok egyébként alaposan átrendezték belső (erő)viszonyaikat is.

Míg a kilencvenes évek közepéig a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) ténylegesen meghatározó erő volt (a köztudatban ma is), s uralta az 1998-ban feloszlatott társadalombiztosítási önkormányzatokat is, mára inkább azoknak a területeknek az érdekképviseletei nyertek súlyt, ahol a foglalkoztatás jórészt megmaradt, illetve ahol a nyomásgyakorló erő eleve adott volt. Ilyenek a közszolgáltatások - például a tömegközlekedés, a villamosenergia-ipar -, illetve a közszolgálatok, amelyek területén olyan, a közvélemény számára talán kevésbé ismert és a politikától is távolságot tartó konföderációk vannak jelen, mint az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma. Ma már minden bizonnyal ez utóbbi mondhatja magáénak a legtöbb tagot is.

Mégis miért beszél és ír mindenki az MSZOSZ-ről? Ennek magyarázatát nagy valószínűséggel múltbeli és mai politikai szerepe adja. A még Nagy Sándor vezette szakszervezet volt a frontvonalában azoknak az Antall-kormánnyal folytatott csatáknak, amelyekből a munkavállalói érdekképviseletek végül is győztesként kerültek ki. Ezt követően 1994-ben és 1998-ban az MSZOSZ több vezetője ült be az MSZP parlamenti soraiba, ami vajmi keveset hozott a szakszervezeti konyhára. Megerősítette viszont azt az értetlenséget, gyanakvást, sőt ellenséges érzületet, amelyet a hazai konzervatív pártok - eltérően európai megfelelőiktől - a szakszervezetekkel szemben mindenkor éreztek. Ennek igazolásához a közelmúltban ismét az MSZOSZ egyes vezetői - általánosítások elkerülésére szükséges hangsúlyozni, hogy nem az MSZOSZ - tálcán kínáltak „bizonyítékokat".

A szakszervezeteknek manapság új kihívásokkal kell szembenézniük. Nem csupán az Orbán-kormány miatt - amelynek láthatóan kedve telik a szakszervezetek „helyretételében" is -, hanem a kilencvenes évek eleje óta gyökeresen megváltozott viszonyok okán úgyszintén. Ma, amikor meghatározó szerepük van a multinacionális cégeknek, s általában a „kőkemény" munkaadóknak, egyre inkább költséges luxusnak látszik a szakszervezetek - jórészt személyes ellenszenveken alapuló - megosztottsága, amire a legfrissebb és legszomorúbb példát a vasutasok ügyei szolgáltatják. Nem hanyagolható el, és országos politikai szereppel sem kompenzálható többé a munkahelyi szervezkedés és a hatékony munkahelyi érdekvédelem. És szükség van a szakszervezeteknél szemléleti, szervezeti és - ami ezzel jár - személyi változásokra is.

Az európai kormányok, bármilyen színűek legyenek is, általában képesek túltenni magukat a szakszervezeteknek azon a „hiányosságán", hogy természetükből adódóan baloldaliak. Nem ellenfélnek, netán ellenségnek tekintik őket, hanem szövetségesnek abban a nehéz küzdelemben, amelyet maguk is folytatnak a munkavállalók - szavazóik - védelméért az Európai Unióban, a világgazdaságban.

Héthy Lajos

(Megjelent a Heti Világgazdaság 1999/33. számában)

előző cikk újság tartalomjegyzék következő cikk
rovatban vissza rovat tartalomjegyzék rovatban előre