Beszámoló az MSZOSZ kongresszusáról

Újjáválasztották a régi vezetőket

Aranyvasárnap előtt, karácsonyi készülődés közben a közvélemény nem sok figyelmet szentelt a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége negyedik kongresszusának. Amennyire vissza tudunk emlékezni, korábban azért országos eseményszámba ment az MSZOSZ legfőbb fórumának ülése. Most nem sikerült sajnos az ország érdeklődést felkelteni az érdekvédők tanácskozása iránt. Másfél hónappal a tanácskozás után sem lehet pontosan eldönteni, hogy mi volt ennek az oka és valójában mi volt a rendezők törekvése. Talán szándékos volt ez a visszafogottság? Ellentmond egy ilyen feltevésnek, hogy a kongresszuson jelen volt a köztársasági elnök, valamint a szocialista-, a szociáldemokrata- és a munkáspárt elnöke, megjelentek a szakszervezeti konföderációk vezetői és számos külföldi partner szervezet képviselője is. Protokollból nem volt hiány. Az Építők Konferenciaközpont ismert falai között ismerős arcok üdvözölték egymást és sokszor hallott mondatokat váltottak egymással. Igazi meglepetésre senki sem számított, pedig sokan nem bánták volna, ha történik valami. Mindenki „fegyelmezett" volt azonban, így nem történt semmi említésre érdemes.

A kongresszus ünnepléssel kezdődött, a Szaktanács megalakulásának száz éves évfordulója okán. A megemlékezés alkalmat adott Nagy Sándornak, az MSZOSZ alapító elnökének, hogy megjelenjen a régi pályán, egykori sikerei színhelyén. Felszólalásában a szocialisták frontemberévé előlépett „munkásvezér" - akit ebben a szerepkörben azóta sem pótolt senki - a kormány bírálatára helyezte a hangsúlyt, s ezzel meg is adta az irányt a kongresszus résztvevőinek. Ezen a pályán mindenki otthonosan mozgott azután a két nap során. Kormánypártiak aligha lelték persze örömüket a nekik címzett kritikákban. Annyira nem, hogy az érdekegyeztetésben illetékes államtitkár - aki a kabinet képviseletében megjelent - egy idő után csendesen távozott is a teremből.

Sándor László, az MSZOSZ elnöke szóbeli beszámolójában rögtön az elején sietett leszögezni, hogy az Orbán-Torgyán kormány a legkevésbé sem nevezhető munkavállaló-barátnak és szakszervezet-barátnak. Kérdésekbe csomagolva később szólt azokról a csalódásokról is, amelyek a Horn-kormány működését kísérték szakszervezeti körökben. A retorika szintjén kiegyenlítődtek a dolgok. Sok mindenről beszélt az elnök, amivel szöveg szerint egyet lehetett érteni. Az elhangzottaknál azonban „beszédesebb" volt néhány kérdés elhallgatása. Csak utalgatásokból sejthették a küldöttek, hogy komoly feszültségek terhelhetik az MSZOSZ és az MSZP együttműködését és a szakszervezetek egymás közötti kapcsolatát. (A vasutassztrájk körüli szolidaritás-hiány két héttel később ezt igazolta is.)

Figyelve a beszámolót és utólag elolvasva is azt a benyomást kelti a huszonöt oldalas szöveg, hogy az MSZOSZ elnöke magasról nézi a dolgokat. Egy szót sem ejtett az elmúlt három év folyamatait, eseményeit taglaló ötnegyed órás előadásában - hogy mást ne mondjunk -, a szekszárdi húsosokról, akik mégis csak beírták nevüket az évtized érdekvédelmi harcainak történetébe. A szekszárdi munkaharc valóságos küzdelmeihez képest kit érdekel, hogy a szocialisták parlamenti frakciójában hogyan tettek (tesznek) keresztbe a szakszervezeti képviselőknek! (Különösen azok után, hogy a képviselő kolléga urak a munkálkodásukról nem nagyon tájékoztatják a tagságot.) Na mindegy! Sándor László elnök úrnak nem ez volt az első hallgatása a szekszárdiakról, ötlött eszünkbe a hosszú eszmefuttatás alatt. 1997 május 1-jén, a városligeti nagygyűlésen ugyancsak mélyen hallgatott az akkor éppen sztrájkoló húsipariakról. Jól jött volna pedig azokban az órákban az országos fórumról jövő szolidaritás, a bíztatás. Az elnök azonban nem szólt, mint ahogy egy korábbi esetben sem. 1996. december 20-án, az Érdekegyeztető Tanács ülésén mindenki azt várta, hogy az MSZOSZ vezetője kardot ránt a szekszárdi húsüzemben történt törvénytelen munkaügyi eljárások ellen. Csalódni kellett, a szekszárdiakra utalás sem történt a napirend előtti felszólalásban. Azon a reggelen pedig, amikor az Érdekegyeztető Tanács tagjai éppen Sándor László általánosságban mozgó szavait hallgatták, Szekszárdon spontán sztrájkba léptek a húsosok, hogy megvédjék az azonnali hatállyal elbocsájtott vezetőjüket, Hajdúné Lovász Editet és az utcára tett többi kollégát. Ugyanazon a reggelen történ persze más is: Budapestre megérkezett az a tíz mázsa virsli, amelyet Günther Schlegel küldött az MSZOSZ elnökének. (A történetet már a Húsosban megjelent, cáfolat eddig nem érkezett.)

Leszámítva az elmondottakat, a beszámoló alapján akár jelentős vita is kerekedhetett volna az elmúlt évek szakszervezeti tevékenységéről, de már a délutáni tea ideje is bőven elmúlt, amikor szót kaphatott az első küldött. Estére (éjszakára) pedig tisztújítást terveztek a rendezők. A szándékot mindenki „megértette", az eljárás ellen senki sem tiltakozott. Az érdemi vita elmaradt, a kifárasztásos taktika bevált. A küldöttek beletörődtek a dolgok ilyetén menetébe. Egyesek azért megpendítették a szónoki emelvényről, hogy az MSZOSZ-nek stratégiát kellene váltani és erőt mutatni, de a főnökök tekintetéből kevés biztatást kaptak. Annyi elmozdulást talán mégis lejegyezhet a krónikás, hogy a vita összefoglalójában elhangzott: gondolkodni kellene egy új stratégiáról. Most tehát gondolkodnak a szövetség vezetői. A tettek idejére még várni kell.

Külső megfigyelőként úgy tűnt, hogy a kongresszusnak nem volt más tétje, mint a vezetői pozíciók megerősítése. Ez sikerült is. Már a kongresszus előtt kiderült, hogy csak az eddigi vezetők jöhetnek számításba a tisztújításkor. Ismeretes, hogy a HDSZ az MSZOSZ egyik alelnöki pontjára javasolta megválasztani Hajdúné Lovász Editet. A föntebb írottak talán egy kevés magyarázatul szolgálnak, hogy a kezdeményezés a „sorok összezárására" késztette az MSZOSZ vezetőit. Nagy igyekezettel már a jelölő bizottságban sikerült elgáncsolni a javaslatot. Úgy megszervezték az akciót, hogy még a nőbizottság képviselője sem támogatta Hajdúné szavazólistára kerülését. (Az persze végig homályban maradt, hogy a jelölő bizottság mire kapott felhatalmazást.) Egy következtetés az esetből mindenesetre levonható: üzemi tapasztalatokkal rendelkező, sztrájkot szervező, munkaharcban járatos emberekre nincs szüksége az MSZOSZ vezetésének. Alulról nézvést a dolgokat, egy ilyen ember esetleg zavart kelthetne a magas körökben.

Egyébiránt a HDSZ javaslatai a kongresszus másnapján a jövőbeni teendőkről tartott napirend során részben teret nyertek. A sztrájkszerződés kötésére irányuló elgondolást felvették a szövetség programjába. Többen azt várták az előzetes megnyilvánulások alapján, hogy a HDSZ küldöttei aktív szerepet vállalnak a kongresszus munkájában, de egyikük sem vállalkozott hozzászólásra. A Húsos újság váratlanul némi epizódszerepet kapott a tanácskozáson, miután más lapokkal együtt a küldöttek kezébe került. (A lap közölte a HDSZ javaslatait a kongresszusnak.) Az MSZOSZ egyik tagszervezetének vezetője - akinek a nevét viszonossági alapon nem említjük - nem állhatta meg, hogy hozzászólásában ne utasítsa vissza a lapban Mi lesz veled MSZOSZ? címmel megjelent írás megállapításait. Viszontválasszal ezen a helyen csak azért nem tiszteljük meg a kolléga urat, mert személyes szerepet vállalt Hajdúné jelölésének elutálásában, ami önmagában sem tisztességes egy magára valamit is adó parlamenti képviselőtől, de nagy igyekezetében a bányászbéka fenekénél is alacsonyabbra tette a lécet, a demokratikus magatartás és eljárás nívóját. Nem követhetjük ebbe a mélységbe.

A beszámoló végén, hogy valamelyest teljes legyen a kép, feltétlenül említést érdemel az MSZOSZ elnökének bejelentése a kongresszuson, miszerint eladták az MSZOSZ Dózsa György úti székházát és vidéki ingatlanokat is értékesítenek. A tájékozatlanabb küldöttek a bejelentést megtapsolták. Nagy baj nincs. Száz év eltelt, valahogy majd csak lesz a továbbiakban is. A most szerzett pénzből még egy darabig futja. A végjáték folytatódik.

(Képeinken a HDSZ küldöttei láthatók a kongresszuson.)