Esélytelen az atomizált érdekérvényesítés

Partnerség, szolidaritás, kollektív szerződés

Interjú Kapuvári Józseffel, a HDSZ elnökével

Húsos demonstráció a Kossuth téren

- Mi jellemzi jelenleg a húsos szakmát, milyenek a gazdasági kilátások?

- Az év első részében munkavállalói szempontból kedvező fejlemény volt, hogy több társaságnál némileg nőtt a foglalkoztatottak száma és az ismert nehézségek ellenére kiegyensúlyozottnak tűnt a vállalkozások helyzete.

- Ez jó hír, de mi a helyzet most, tekintettel a világgazdaság nehézségeire és az orosz válságra.

- Sajnos ez a pozitív trend a nyár közepétől megváltozott, mert több céget erőteljesen sújtanak a húspiacon végbemenő történések.

- Melyek ezek a változások?

- A külpiacon kegyetlen verseny zajlik. Az Európai Unió októberben már négyszer emelte a sertéshús exportjának támogatását, amelyet mi nem tudunk követni. Ehhez járult még az oroszországi pénzügyi válság, ami lényegesen megnövelte exportunk kockázatát.

- Milyen következményei vannak mindennek a munkavállalókra?

- A szakszervezetek számára a leghátrányosabban a foglalkoztatásban jelentkeznek a következmények. Megkezdődtek az elbocsátások. Elsőként a cégek a határozott idejű szerződéssel rendelkezők munkaviszonyát nem hosszabbították meg. Ha a helyzet nem változik, akkor a termelés szűkítése következtében a határozatlan idejű munkaszerződéssel rendelkezők munkahelyei is veszélybe kerülnek. Tömören így jellemezhetem a jelenlegi körülményeket.

- Ilyen feltételek közepette még fontosabbak a munkaügyi kapcsolatok. Ezért megkérdezném: milyen a szociális partnerség az ágazatban?

- Az Európai Unióba igyekezvén előbb-utóbb illeszkedni kell az EU-országok gyakorlatához. Nemcsak a jogharmonizációban, hanem a szabad szerződő felek - szakszervzetek, munkáltatók - önkéntes, bölcs belátásán nyugvó döntések alapján. Ahova igyekszünk a munkaügyi kapcsolatokban, ott a kollektív megállapodások általában három, de minimum kétszintű rendszere alakult ki. E kapcsolatok gerincét az ágazati megállapodások alkotják, ami egy ágazati (húsipari) kollektív szerződést jelent. Ezt egészítik ki munkahelyi szinten a helyi sajátosságoknak megfelelő kollektív megállapodások. Ez a gyakorlat feltételezi a munkáltatók ágazati összefogását, amely nélkül nem születhet ágazati megállapodás.

A mai magyar húsiparban a helyi kollektív szerződéseké a főszerep. Ágazati szintű megállapodás nyolc évi eredménytelen próbálkozás után sincs. A partnerség tartalma, minősége, s ennek megfelelő hatékonysága változó. Néhány szociális partner még mindig úgy gondolja, hogy joga van lekezelni a munkavállalók képviselőit. A szakszervezetektől érkező javaslatokat, kezdeményezéseket tehernek tekintik, a vezetői munka bírálatának tartják, s nem a cég érdekeinek érvényesítését látják benne. Néha úgy érezzük, hogy a partnerek nem az együttműködésben érdekeltek, hanem a konfrontációban, vagy a diktátumokban. Márpedig egyik sem viszi előre az ügyeket, egyik sem jellemzi az igazán sikeres vállalkozásokat; nemcsak nálunk, de sehol a világban.

- Ha ilyen a partnerség, akkor milyen a szakmában a szolidaritás, minthogy ez az érték hiánycikk mostanában?

- Meggyőződésem, hogy kétféle szolidaritásra is szükségünk lenne. Kívánatos, hogy a szakma megfelelő arculattal tudjon megjelenni elsősorban a fogyasztók előtt, de az egész társadalom előtt is, hiszen ez nem pusztán rokonszenv kérdése, hanem mindenekelőtt üzleti ügy. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a cégek közötti kíméletlen verseny közepette is szükség lenne együttműködésre, a közös fellépésre. Nemcsak a szubvenciónál, bár ez az egyik legfontosabb kérdés.

A HDSZ csapata tanulmányúton

- Hanem miben, milyen területen?

- Ahogy az egyik vezérigazgató jellemezte, van egy nem túl széles mezsgye, amelyen együtt kéne haladni. Ezen a mezsgyén található kérdések között van a kontárok, a zugvágóhidak, a feketevágóhidak elleni közös védekezés. (Ebben még az ágazati kollektív szerződés is segítő eszköz lehetne.) A következő: az exportpiacokon történő megjelenés koordinálása. Ugyancsak fontos a szakmai képzés. Erőteljes fellépés a húsfogyasztás pozitív reklámja érdekében, és még sorolhatnám tovább az együttműködés területeit és lehetőségeit.

- Milyennek tekinthetjük a munkavállalói szolidaritást?

- A szakszervezetek születésének hajnalán a szolidaritás volt a legfőbb kötőanyag, amely összekapcsolta a munkásokat. Szolidárisnak kellett lenniük egymással, hogy eredményesen védekezhessenek egyrészt a munkaadók hátrányos törekvéseivel szemben, másrészt ugyanilyen fontos volt, hogy az elért pozícióikat a kontárok, a szervezetlen dolgozók ne veszélyeztessék. Hiszen az alacsonyabb bér és a rosszabb munkafeltételek vállalása éppoly káros, mint a munkaadó egy-egy intézkedése.

Úgy tűnik, az ezredfordulóra ez a fajta szolidaritás csaknem teljesen eltűnik. Egyetlen szép példát mutattak a szekszárdi munkások, amikor szakszervezeti vezetőjüknek a gyárból való kizárása miatt spontán letették a munkát mindaddig, amíg a német tulajdonos meg nem változtatta jogtalan, törvénytelen döntését. Sajnos, ilyen imponáló, ennyire markáns együttérzésre, harcos kiállásra nem nagyon számíthatunk a közeljövőben.

- Miért nem?

- Úgy gondolom, késik annak felismerése -, amiről ez az új társadalom szól -, hogy minden embernek saját magáról kell gondoskodnia, minthogy maga felelős a sorsáért. Érdekei érvényesítéséért meg kell küzdenie, miközben a hatalmi viszonyok közepette a pénz, a tőke túlerejével szemben az atomizált érdekérvényesítés esélytelen. A közös fellépéshez viszont szolidaritás kell. Az emberekben még mindig az él: érdekeiket majd valakik felvállalják.

- Kik lehetnek a valakik?

- A kormány, egyes politikai csoportok, civil szervezetek, vagy hivatásos érdekvédők. Ilymódon az egyénnek nem kell tennie semmit, csak meg kell fogalmaznia igényeit, követeléseit, várakozásait, csak bírálattal kell illetnie az előbb felsoroltakat, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy ők akarják.

Az így gondolkodók nem veszik észre, hogy a szolidaritásnak nemcsak gondolatilag kell léteznie, hanem a cselekvésben is ki kell fejeződnie. Ez a szemlélet és látásmód magába foglalja az összefogást is. Ez a felismerés, az ilyen magatartás előbb-utóbb kialakul, megérleli az idő, mert ha nem, akkor ez egy nagyon elviselhetetlen társadalom lesz. Olyan, amelyben nem lesz jó élni, még a gazdagnak sem.