A Karancshúst „kimérték"

Hosszú történet, rövid tanulsággal

Egy jól irányzott kegyelemdöféssel a Karancshús kimúlt. Az áldozatot kimérték, de úgy is mondhatnánk: széthordták. Az üzemcsarnokok üresek, mint ahogy a dolgozók zsebei is. Mert a tulaj „elfelejtett" vagy inkább nem akart fizetni. Hónapokig meg is tehette, akkor a Húsipari Dolgozók Szakszervezete kezébe vette az ügyet, a munkások sorsát, és legalább jussukat, ha utólag is, de megkapták.

A legszebb álom

A jobb sorsra érdemes Nógrád megyei vállalat valamikor szebb napokat megélt és mindenki azt hitte még szebbeket meg fog élni az új tulajdonos, az Eurocartell Holding segedelmével. Nem így történt, sőt minden az ellenkezőjére fordult - a kimúlásukat segítették elő. Pedig dr. Appel György, a holding elnök- vezérigazgatója a végsőkig a megmentő angyal szerepében tetszelgett. Még az egyik munkásgyűlésen is hangoztatta: „nekem Önök, a munkások a legfontosabbak". Amikor megvette az üzemet, 1997. november 17-én azt a hangzatos kijelentést tette, hogy „álmaim legszebb szerződését kötöttem". Eddig mindenesetre ügyesen sikerült titkolnia legendás munkásszeretetét és álmait .

Felszámolás, végrehajtás

De most már nem ez a lényeg, hanem az, hogy a dolgozók megkapták hosszú huzavona, bírósági tárgyalások után az elmaradt bérüket. Kapuvári Józsefet a Húsipari Dolgozók Szakszervezetének elnökét kértük meg, hogy röviden foglalja össze a történetet és a szakszervezet szerepét az érdekvédelmi szempontból végül is pozitívan zárult esettel kapcsolatban. A következőket mondta:

- Elég későn, idén januárban kerestek meg a dolgozók küldöttei, akik elmondták, hogy az új tulajdonos november közepe óta hitegeti őket, azt kérve, hogy legyenek türelemmel, mert ha nincs termelés, akkor pénz sincs. Persze arról nem a munkások tehetnek, ha nincs termelés, őket munkaszerződés kötötte a céghez. Közben decemberben megindult a felszámolás és a hitelező kérésére a végrehajtási eljárás is.

- Mit lehetett tenni ebben a helyzetben?

- Azt tanácsoltam a dolgozóknak, hogy éljenek a rendkívüli felmondással. Megmondtam nekik azt is, hogy minden kötelezettség nélkül felvállaljuk az ügyüket, azaz nem garantáljuk, hogy pénzhez jutnak, de megpróbáljuk kezelni ezt a súlyos problémát és igyekszünk kihozni belőle a maximumot. Bár hangsúlyozom, kicsit későn fordultak már hozzánk.

- Egyáltalán miért foglalkoztak a Karancshús sorsával, mikor úgy tudni, az utóbbi időben a dolgozók nem is voltak a HDSZ tagjai?

- Azért az nem egészen így van, előtte tíz évig a tagjaink sorába tartoztak, régi kollégák, szinte mindenkit ismertem. Becsületes embereknek ismertem meg őket, akik becsületesen fizették a tagdíjat, igaz egy rövid időszak nem az ő hibájukból kiesett. Sose léptek ki a szakszervezetből, de nem akadt egy ember, aki elvállalja a vezető szakszervezeti tisztséget. Mindenki cserben hagyta őket, ennyivel tehát tartoztunk régi tagjainknak, hogy segítsünk rajtuk.

- Hogyan sikerült?

- Először is újra beléptek, illetve kifizették a tagsági díjat, hogy legyen jogi és morális alap arra, hogy felvállaljuk az ügyüket. Másodszor pedig kellett egy jó ügyvéd, akit meg is találtunk dr. Bólya Lajos személyében. Neki sokat köszönhetünk. Szorongattuk a holdingot például azzal, hogy felszámolást kértünk.

- Hány dolgozó sorsáról volt szó?

- Több mint félszázról. Összesen tíz millió forintot fizettek ki nekik. Az más kérdés, hogy továbbra sincs munkájuk, szélnek vannak eresztve, azaz a Karancshús változatlanul áll. A termelőgépek javarésze sincs már a helyén.

- Mit gondol mi lesz az üzem sorsa?

- Szerintem reménytelen a helyzete. Sajnos a szakszervezet már többet nem tehet ebben az ügyben. Az mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy valamit azért sikerült tenni a dolgozókért.

Köszönet a HDSZ-nek

Lipták Istvánné szakszervezeti bizalmi volt a dolgozók küldötte:

- Eleinte a megyei szakszervezethez fordultunk orvoslásért, de nem sokat tettek az érdekünkben. A HDSZ viszont annál többet, amiért minden dolgozó nevében köszönetet mondunk.

- Mihez kezdenek most?

- A többség munkanélküli segélyen van velem együtt. Engem tavaly szeptemberben csábítottak át pénzügyi előadónak a Hungária Biztosítótól, ahol hosszú éveket lehúztam. Megbántam, hogy bedőltem a hitegetésnek. Dr. Appel Györgyöt is sikerült utolérnünk, ő nyugalomra int:

- Nagy terveim vannak a Karancshússal, nem mondtam le a termelés beindításáról. Talán az év végén sikerül is.

- Mivel? Már a gépek is eltűntek.

- Nem egészen így van, sok berendezés megmaradt.

- Miért nem fizetett eddig, illetve a bírósági eljárásig?

- Nem volt termelés, nem folyt be pénz, miből fizessek?

- És most már van rá pénze?

- Van kilenc Karancshús-boltom a megyében, ami nagyon jól megy, igen nyereségesek. Az emberek szeretik ezeket az üzleteket, a forgalommal maximálisan elégedettek vagyunk. Az év végére szép nyereségünk lesz.

- Honnan szerzik be a húst?

- Innen-onnan, felvásároljuk.

Ennyi a történet, ami a HDSZ nélkül minden bizonnyal veszteségesen zárult volna. Nem úgy, mint Appel úr húsboltjai...