Lesznek-e erős szakszervezetek?

Érdekes konferenciát rendezett a két választási forduló között az Emberi Jogok Központja. Dr. Kondorosi Ferenc, az alapítvány igazgatója, a tanácskozás ötletadója és szervezője úgy gondolta, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás és a hazai munkavállalói érdekvédelem helyzete némi töprengésre adhat okot, ha másért nem, az esetleges kormányváltozás miatt biztosan. Úgy lett.

*

Héthy Lajos munkaügyi kutató, politikai államtitkár színvonalas és őszinte előadásban foglalta össze az „érdekegyeztetés" elméleti hátterét és az elmúlt években nálunk kialakult gyakorlatát. Nevén is nevezte a dolgokat: a neokorporatív modell működőképesnek bizonyult, mert a súlyos gazdasági megszorító intézkedések hatására sem robbantak ki éles konfliktusok, az ország gyakorlatilag sztrájk-mentes övezetnek tekinthető. Igaz ugyan, hogy vállalati és ágazati szinten alig kötnek kollektív szerződéseket, de ez a körülmény nem nagyon zavarja a kormányt a munkaadók és munkavállalók országos képviselőivel folytatott alkudozásban.

A háromoldalú (tripartit) érdekegyeztetés az elmúlt években hozzásegítette a feleket a hiányzó legitimációhoz, elsimította a nézetkülönbségeket és korlátozta az esetleges viták eszkalációját. Viszonylag szűkre szabott mozgásterében is képesnek bizonyult a kormány arra, hogy a számára fontos kérdésekben megvásárolja partnerei együttműködését.

A tanácskozás résztvevői arra persze nem tudtak válaszolni, hogy a hazai használatra összeeszkábált kis korporativ modellünk mennyit ér majd az Európai Unióban, s más alternatívát sem vázoltak föl. Mindazonáltal megszívlelendő észrevételek hangoztak el a munkaügyi kapcsolatok alakulásáról, a jogi szabályozás és a politikai kezelési módok feltételeiről.

A nyugat-európai országokból (Németország, Dánia, Franciaország) érkező sztrájk-hírek egyértelműen arra utalnak, hogy a munka világának újabb jelenségei Brüsszelben is sok fejfájást okoznak. Túlságosan is nagy tétekről van szó.

Európa 18 millió munkanélkülije keresi a maga megélhetését, életesélyét, ugyanakkor az egész kontinens versenyképességét teszteli mind nagyobb szigorral a világgazdaság.

Hogyan is működjön a munkaerőpiac, mennyi és milyen korlátozásokkal maradnak működőképesek a munkaügyi intézmények és hol kezdődnek az önpusztítás határai? Megannyi nehéz kérdés, amelyre nincs válasz. Európa rugalmasabbá akarja tenni a munkaügyi kapcsolatokat (értsd: megnyirbálja a hosszú harcok árán szerzett munkavállalói jogokat), de nem akar lemondani a munka és a tőke képviselőinek partneri viszonyáról (a partnerség látszatáról). Vagyis nagyjából-egészében oda lyukadnak ki a munkaügyi guruk Nyugat- Európában, ahol nagyjából ma Kelet-Európa tart: korporatizmus, a munkaügyi kapcsolatok fellazítása, önkorlátozó érdekvédelem, egyes intézmények elsorvasztása. Közelebbről mindez úgy jelenik meg, hogy egyre kevésbé „szent" a munkaidő, a munkaviszony, a szerzett jog, a szociális gondoskodás, a beleszólás lehetősége, a partnerség. A „humánpolitika" körül mind több az eltitkolás, az egyénre irányuló diktátum, a privát jellegű lekötelezettség és kiszolgáltatottság.

*

Habár a kampány miatt kevés figyelmet kapott, akár jelzésértékűnek is tekinthetjük, hogy az EU munkaügyi miniszterei a közelmúltban Budapesten tanácskoztak. Az elhangzottakból ítélve akár tanulmányútnak is nevezhették volna a három napos dzsemborit. Úgy látszik, Európa nyugati és keleti fele - munkaügyi téren - megindult a kiegyenlítődés felé. Ezt kívánja a szociális dömping jelensége, miszerint, ha nagyok a szociális-gazdasági különbségek egyes országok között, akkor a befektetők oda áramlanak, ahol alacsonyabbak a szociális és bérköltségek. Másfelől viszont a munkavállalók a jobb ellátást nyújtó régiók felé vándorolnak. Ha nem irányított és ellenőrzött a kiegyenlítődés folyamata, akkor az egész rendszer lefelé konvergál. Mi következik ebből a számunkra, mire megyünk az EU csatlakozás időszakában az érdekegyeztetési mechanizmusainkkal? A kérdés egy kicsit korai ás zavarba ejtő az országgyűlési választások után, mivel újabb ismeretlenek kerültek az egyenletbe. (Az érdekegyeztetés mindhárom oldalán láthatúan elég nagy a mozgolódás.)

Első megközelítésre munkaügyi téren a legjobb úton haladunk, mert ha nem így lenne, már régen megvonták volna tőlünk a munkaerő-piaci intézmények kiépítésére kapott támogatást. A helyes irányra utal az is, hogy a munkaadói és munkavállalói szervezetek megtették az első lépéseket az európai strukturák felé.

Az érdekegyeztetés - mint azt föntebb már megállapítottuk - kielégítően működött az elmúlt években. Nagyobb baj tehát nem lehet. Csakhogy! Nagyon elgondolkodtató volt például a kiskőrösi gazdák mozgalma, amely gyakorlatilag három nap alatt romba döntötte az egész agrár-érdekegyeztetést. S erre bizony más területeken is sor kerülhet. Ágazatok és régiók, szakmák és munkakörök között igen nagyok a bérfeszültségek. Megállíthatatlanul romlik a munkavédelem, a szociális ellátás, a munkahelyi hangulat. Régies kifejezéssel élve: elég nagy a kizsákmányolás. (Érdekes módon ez a kérdés eddig nem merült föl a szocialisták bukásának okait firtató elemzések között.)

Ebben a helyzetben meglehetősen nehéz központilag levezényelni a dolgokat. Valódi érdekképviseletek nélkül ugyanis lehetnek bármilyen szépek az érdekegyeztetés színpadán bemutatott produkciók, az érintetteket közömbösen hagyja az előadás. Valódi érdekharcok idején csődöt mondanak a legjobb „forgatókönyvek" is. Nincs mit tenni - adódik a következtetés - erős, közbizalmat élvező érdekvédelmi szervezetekre van szükség. (Feltehetően más okból, de hasonló következtetésre jutott minapi nyilatkozatában a választáson győztes párt szakembere is.)

*

Mintha a politika némely szereplője már sajnálná, hogy a kilencvenes években túlságosan is jól sikerült a szakszervezetek elsorvasztása. Mindenek előtt a vállalkozói szférában. Nincs mit szépíteni, a privatizált gazdasági szektorban - a szerkezet átalakulása miatt is - jelentősen csökkent a szervezett dolgozók száma, alig akad utánpótlás az érdekvédő tisztségekre, nincs képzés, az ágazati szakszervezetek rohamosan élik fel vagyonukat, üresek a sztrájk-kasszák és gyakorlatilag nincs szolidaritás. Sok a baj, mély a válság.

Túlmutat a munka világán, hogy nem alakult ki a sztrájk intézménye, a politikai sztrájkot pedig kizárja a törvény, amely pedig bevett és törvényes eszköz volt a század első évtizedeiben. A kormányok és a közvélemény viszonya a sztrájkhoz esetenként egészen meghökkentő. A francia pilóták sztrájkjával kapcsolatban a lapok napokig cikkeztek arról, hogy abból a Malévnek mennyi haszna származik.

A kormányzásra készülő politikusok azt sejtetik, hogy az érdekegyeztetésben is valamerre elmozdulnak a dolgok. Másfelől: az MSZOSZ, mint a legnagyobb szakszervezeti tömörülés lépéskényszerbe került. Az ellenzékbe szorult MSZP frakciójában ülve, az Érdekegyeztető Tanácsban és a politikai nyomás alá vett tb- önkormányzatokban a korábbinál sokkal kevesebb eredménnyel kecsegtetnek a színfalak mögötti alkudozások, a színlelt erőmutatványok. Egyáltalán nem volna meglepő, ha vége szakadna az eddigi szakszervezeti betlizésnek, az alibi érdekvédelemnek, árnyékbokszolásnak. Az MSZOSZ - és a többi konföderáció is - minden jel szerint az ereje fölmutatására kényszerül. Muszáj lesz, különben nem érnek el semmit. (Egyébként is: az új kormányban ülő egykori kollégáiktól majd büntetésnek tartják azt is, amit eddig jutalmul kaptak.)

*

Feltehetőleg az új kormány a szakszervezetekkel szemben nem ismétli meg az Antall-kormány baklövéseit. Annál sokkal ügyesebb lesz az érdekvédelem semlegesítésében. Nem várható, hogy teljes egészében átveszi - minden intézményével és szereplőjével együtt - az eddigi modellt, de az sem valószínű, hogy új korporációt tud kialakítani. Kézenfekvőnek látszik, hogy megpróbál háttérbe húzódni a munkaadók és munkavállalók konfliktusaiban, ami persze nehéz lesz, mert akkor a munkaadók - a mai játékszabályokkal - rendre túlgyőzik magukat, s az túlságosan megterhelné a politikai légkört. Attól viszont nem nagyon kell tartani, hogy a szakszervezetek országos sztrájk-akciókat szerveznek, hiszen arra 1992 óta nem voltak képesek. Inkább bozóttüzekre, helyi sztrájkokra lehet számítani, aminek meg az a veszélye, hogy láncreakcióba csaphat át, különösen, ha a szocialisták ténylegesen felfedezik maguknak a szakszervezeteket, s politikai támogatást adnak a kezdeményezéseikhez.

Kutyaszorítóba kerülhetnek az országgyűlési képviselőséget vállalt szakszervezeti vezetők, akik a bázisuk követelésének nem tudnak eleget tenni a parlamenti politizálás kötelmei miatt. Vagy a mandátumról, vagy a tagság bizalmáról le kell mondaniuk. (A kettőt együtt az elmúlt ciklusban sem sikerült megőrizni.)

*

A szakszervezetek megerősödése, ha bekövetkezik - s ezt a konferencia részvevői sem cáfolták - az EU csatlakozás szempontjából egyenesen hasznos lehet. Az európai struktúrákba „bekódolták" a szakszervezeteket, a munkavállalói érdekvédelem része a gazdasági és szociális intézményrendszernek. Egyébként pedig, ha már a csatlakozás idején védeni akarjuk a munkaerőpiacunkat, el kívánunk hárítani bizonyos szakszervezeti alapon hozott korlátozásokat, s a kormány fel akarja venni a kesztyűt a multikkal szemben, akkor komoly szerep hárulhat a szakszervezetekre. Ha vállalják a rájuk váró szerepet, ha megerősödnek, ha megfelelnek az új kihívásoknak. Itthon és az európai mezőnyben egyaránt.