Munkavállalói érdekek a T. Házban

Munkavállalói szemmel nem könnyű mérleget vonni az 1994-98. évek parlamenti munkájáról. Nagy várakozások előzték meg a szocialista többségű T. Ház munkáját, amelyet a megszületett törvények csak részben igazoltak vissza. Nyilvánvalóan más mérleget von a választópolgár, és másként értékelik a végzett munkát a képviselők. Attól függően is persze, hogy kormányzati vagy ellenzéki oldalon vettek részt a törvényhozásban. Március közepén, az 1994-98. évi Országgyűlés utolsó munkanapján Nagy Sándor (MSZP) és Dávid Ibolya (MDF) képviselőket arról kérdeztük, hogy a munkavállalók érdekei hogyan érvényesültek tapasztalataik szerint a törvénykezésben.

Nagy Sándor (MSZP)

Az 1994-ben összeült országgyűlés első vitája a nyugdíjemelésről szólt. Ismeretes, hogy az akkori pénzügyminiszter csak egy alacsonyabb nyugdíjemelést akart végrehajtani, de Kovács Pál képviselőtársammal közösen kidolgozott indítványunk alapján, a szocialista frakció támogatásával, sikerült magasabb nyugdíjemelést elérni. Így indult a T. Ház munkája, s azzal folytatódott, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok kapjanak-e vagyont. Ebben is kedvező eredményt sikerült elérni.

Emlékezetes, hogy a kormány annak idején pótköltségvetést nyújtott be, amiről az ÉT-ben egyezett meg a szociális partnerekkel. Viszont kiderült, hogy átfogó társadalmi-gazdasági megállapodást nem sikerül kötni. Ebben szerintem mindhárom fél hibázott, mert túl sokat akartak elérni az akkori nem könnyű helyzetben.

1995 eleje nagy fordulatot hozott a Bokros-féle stabilizációs csomaggal. Ekkortájt a Munka Törvénykönyve és a privatizációs törvény módosítása körül kialakult viták következtében szakszervezeti vezetők - beleértve magamat is - lemondtunk a frakcióban viselt tisztségeinkről. Nem fogadtuk el, hogy a kormány számunkra két fontos kérdésben visszalépett a korábbi megállapodásoktól. Az MSZOSZ egyébként egyetértett azzal, hogy az államháztartási hiányt csökkenteni kell, támogattuk a törvény-csomagot, de módosító javaslatokkal éltünk. Ezzel mérsékelni tudtuk az intézkedések keménységét.

A négy év egyik jelentős eredménye volt a Munka Törvénykönyvének módosítása. A második változat már elfogadható volt a munkavállalók szempontjából is.

Az adórendszer változásait illetően azt tartom fontosnak, hogy a kormány végre elindult abba az irányba, hogy alacsonyabb infláció és alacsonyabb közterhek mellett alacsonyabb bruttó keresetekből próbálja „kihozni" ugyanazt a nettó színvonalat. Vagyis elkezdődött egy kicsit a terhek mérséklődése, az infláció csökkentése. Mutatja ezt, hogy 1997-ben már nőtt a reálbér, s ez a folyamat az idén várhatóan még inkább érzékelhető lesz.

Mindezzel együtt az elmúlt négy év nagyon nehéz volt. Tulajdonképpen annak a próbája volt, hogy a leginkább hátrányosan érintett társadalmi rétegek tudomásul veszik-e - akár konfliktusok árán is - a változásokat, vagy kialakulnak olyan társadalmi megrázkódtatások, amelyek nehéz helyzetbe sodorhatják az országot. Valóban látszik az esélye annak, hogy 1998-tól érzékelhető gazdasági növekedés indul el, s ezzel együtt elkezdődik a reálbérek növekedése. Választások előtt ebben tudom összegezni a történteket és a kialakult helyzetet, amire ráillik Voltaire mondása, miszerint a választás mindig a remény győzelme a tapasztalat fölött.

Dávid Ibolya (MDF)

Figyelembe véve, hogy az országgyűlés munkarendjét döntő mértékben a kormány határozza meg, s a kormány-előterjesztések elsőbbséget élveznek a vitákban és a szavazásban, az ellenzéknek kevés befolyása van arra, hogy milyen törvények kerülnek napirendre. Csak kiegészítő szerepe van a képviselői indítványoknak. Ilyenképpen egy idő után minden képviselő rájön, hogy egy önálló törvényjavaslat előkészítése heteket, hónapokat vesz igénybe, és javaslata sok esetben még a plenáris ülés elé sem kerül, mert már a bizottsági ülésen „elkaszálják". Nekem több ilyen törvényjavaslatom volt, amelyen sokat dolgoztam, s azután lesöpörték. Ezek után beláttam, hogy alkalmazkodni kell a kormány által diktált napirendhez, s csak módosító indítványokkal lehet némi eredményt elérni.

Ellenzéki képviselőként azt láttam, hogy a munkavállalókat érintően egy sajátos kormányzati szempont érvényesült, amiről azért nehéz beszélni, mert jelentős szakszervezeti vezetők bent ültek a kormánypárti frakcióban. Azt hinné az ember, azért van ez így, hogy a munkavállalók érdekeit közvetlenül lehessen érvényesíteni. Én úgy láttam, lehet, hogy rosszul, hiszen ellenzéki képviselő vagyok: bizony ezek a szakszervezeti funkcionáriusok nem használták ki az érdekérvényesítési lehetőségeket. Kellő összefogással pedig sok-sok törvény munkavállalókra hátrányos hatását megvétózhatták volna, mert nélkülük nem lehetett volna elfogadtatni.

Én egyébként ellene vagyok, hogy egy politikai nézetazonosságra épülő parlamentben ilyen érdekcsoportok jelenjenek meg. Hiszen félő, hogy így csak a parlamentbe jutott érdekcsoportok érdekei érvényesülnek, ami igen komoly veszélyt hordozhat magában. Tehát eleve nem vagyok híve ennek a megoldásnak, de ha már a szakszervezetek képviselői itt ülnek, akkor azt hinné az ember, hogy azért ülnek itt - amit én nem vettem észre -, hogy komoly nyomást gyakoroljanak a törvények előkészítésére a munkavállalók érdekében.

Informális módon az MDF-nek is vannak jó kapcsolatai szakszervezetekkel. A húsipari ügyben pedig nagyon sokban támaszkodtam a HDSZ szekszárdi alapszervezetére. Elsősorban azonban engem az ott élő emberek gondjai késztettek felszólalásra. Ugyanis nem egyetlen cég problémájáról volt és van szó, hanem egy egész térségről. A térségben tapasztalható feszültségeknek igyekeztem hangot adni a húsüzem ügyében tett felszólalásaimban.