Tükörbe kell(ene) nézni

Dokumentumfilm a szekszárdi húsosokról

Nem kedvelt műfaj manapság (sem) a dokumentumfilm, mert tükröt tart az illetékesek, a fent lévők elé, s ebbe a tükörbe bele is kell(ene) nézni, és a látottak bizony nem mindig kellemesek. Ezért aztán mostanában - nyugati mintára - a természet- és portréfilmek szezonját éljük. Ettől viszont eltér az igazi magyar dokumentumfilm abban, hogy szociográfikus, mélyebb, elemzőbb, érdesebb.

Mindazonáltal szükség van rá, mert nélküle szegényebb lenne a magyar filmgyártás, a művészeti tájékoztatás. Nem szabad tehát megengedni, hogy eltűnjenek ezek az alkotások a mozikból, a televízió képernyőjéről. A

pály idején ezért is üdvözölhetjük azt a sikeres kezdeményezést, hogy film készült a szekszárdi húsosok érdekvédelmi csatározásairól. Jól tette Szobolits Béla, hogy vállalkozott a hazai privatizáció egyik legproblematikusabb, legnagyobb vihart kavart eseménysorának feldolgozására. Helyesen járt el Kapuvári József, a HDSZ elnöke és Hajduné Lovász Edit, hogy vállalták a filmbeli szereplést, Horváth László lapszerkesztő pedig szakértőként, konzultánsként működött közre az alkotó folyamatban.

Kedvező fogadtatásban részesült a film azon a vetítés előtti bemutatón, amelyet a Szakszervezeti Lapok Szakosztálya szervezett a Magyar Újságírók Szövetsége székházának Mikszáth termében. Az alkotógárda tagjainak és a jelenlévő újságírók párbeszédéből egyértelműen kitűnt, hogy A munkásosztály a kapitalizmusba megy (láthatóan népszerű) címet viselő 85 perces film hűen tükrözi a szekszárdi húsosok lét- és munkaharcát. Hiteles kortörténeti dokumentum. Ha nem is személyes valójában, de lényegében mindenki benne van, aki érintett az ellentmondásos, hosszúra nyúlt, tajtékos ügyfolyamban.

A munkaharc egyik epizódja: tüntetés a Kossuth téren Fotó : Halogyi

Valamennyi szereplőnek megmutatkozik a magatartása, feltárul az igazi arca. A film főszereplői a húsipari munkások és érdekvédelmi szervezetük képviselői, a hírhedté vált és eltűnt német tulajdonos, Günther Schlégel, és a privatizációért felelős tisztségviselők. De szó van a helyi vezetőkről, az illetékes országgyűlési képviselőkről, az MSZOSZ-ról és a kormányról is. Mindez természetes, hiszen a - folyamatos bérharcot, a sztrájkot és tüntetéseket, a heves szócsatákat és kimerítő tárgyalásokat, ígérgetéseket, szószegéseket, a tettlegessé fajuló nézeteltéréseket is magába foglaló - munkaügyi ütközetek nagy nyilvánosságot kapva, túlnőttek Szekszárd határain és figyelmeztető, érvényes tanulságul szolgálnak országszerte, sőt a közép-kelet-európai régióban is.

Erénye a filmnek, hogy az érzelmi, hangulati elemek egységben jelennek meg a tényekkel, a megtörtént eseményekkel, amelyek a „sikerágazatnak" nevezett privatizáció kezdetétől, a tulajdonosváltástól előfordult a film elkészültének napjáig. Láthatunk alkalmazkodó, megalkuvásra is kész, megosztott, reménykedő, haragra gyúlt, öklüket rázó dolgozókat, és zavarodott, hebegő, magyarázkodó privatizációs vezetőket. Átélhetjük az indulatok gerjedését, felizzását, a csalódottság, a kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság fenyegetettségéből táplálkozó elkeseredettség érzését. Érzékelhetjük a mohó, a kalandor tulajdonos akaratát végrehajtó, a profit érdekeit makacsul képviselő menedzserek taktikázásait, a szakszervezeti tisztségviselők bizonytalansággal telített szándékait, útkereséseit, megoldásra törekvéseit. Egy szókimondó műalkotás segítségével újraélhetjük a rendszerváltás utáni évek légkörét, a kapitalizálódó Magyarország retus nélküli életviszonyait.

A filmben mindenki vizsgázik, megméretik, következésképp mindenki levonhatja a maga következtetéseit, feldolgozhatja a továbbgondolásra serkentő tanulságokat a munkásoktól a miniszterekig, az ÁPV. Rt.-től az érdekvédőkig. Ezt azonban mindenkinek magának kell elvégeznie. Itt és most csak néhány kulcsszót említhetünk a javítani- és pótolnivalókban: felelősség, hozzáértés, ellenőrzés a magánosításban, a munkavállalói érdekvédelem és érdekérvényesítés technikáinak ismerete és tökéletesítése, a szolidaritás erősítése, a munka világa gyenge pontjainak, rendezetlen kérdéseinek a megoldása.

A jó film még hatásosabb lehetne, ha egyes részeinél a vágó többször használta volna az ollóját, ám így is figyelmet keltő, támogatásra érdemes alkotásról van szó. Hangsúlyozni kell ezt annál is inkább, mert várhatóan lesznek fanyalgók, fintorgó ellendrukkerek, széplelkű konformisták, akiknek csípi majd a szemét, sérti a fülét a melósok hangja, s a látottak alapján keletkező természetes felháborodás és együttérzés. Nem lehet véletlen, hogy a filmszemle előzsűrije nem válogatta be az idei seregszemle versenyfilmjei közé. Már csak azért is gondoskodni kell róla, hogy minél többen megnézzék Szobolits Béla felkavaró, elismerésre méltó dokumentumfilmjét.