Günther Schlegel búcsú nélkül távozott

Még augusztusban, az új kenyér ünnepe idején a szekszárdi húsosok egy napon arra ébredtek, hogy eltűnt a kenyéradó gazdájuk. Megszökött a hitelezői elől, annyit sem mondott, hogy bakfitty. Nagy csönd lett hirtelen a tolnai megyeszékhelyen, majd annál nagyobb ricsaj. A hűséget esküdött metracósok, Günther fater összes vacsoravendége, főlakája és cimborája egymást túlharsogva kiabálta: tolvaj, fogják meg! Hirtelen mindenki előtt megvilágosodtak a Nagy Befektető kétes üzletei, zavaros kapcsolatai.

Még a rendőrség és a vámhivatal is megmozdult, röpködni kezdtek a számok a levegőben. Szép nagy summák különféle mellékvágányokra tévedt pénzekről. (Úgy emlékszem, hogy a törvénysértésekről már februárban szó volt a HDSZ Parlament előtti demonstrációján. Ami azt illeti, februártól augusztusig a hatóságok nem kapkodták el, hogy reagáljanak bizonyos tényekre.)

Szemtől szembe a metracósok és az ÁPV Rt. vezetői

A legmeglepőbb produkciót azonban azok a kisebb-nagyobb főnökök mutatták be, akik a januári bértárgyalásokon még Schlegel úr szószólói voltak, tűzzel-vassal nyomták át az embereket az SZH Rt.-ből a Metracóba, most pedig hirtelen magukra öltötték a legfőbb áldozat szerepét. Csodálkozásra sem maradt ideje a nagyérdemű közönségnek, a főnök urak - mentve a menthetőt és a maguk bőrét - akcióba kezdtek, s több száz metracós dolgozóval Budapestre vonultak. Irány a német nagykövetség, a Parlament, az ÁPV Rt. székháza, tiltakozás minden lehetséges fórumon a Schlegel úrtól elszenvedett sérelmek okán. Hát azt látni kellett! Ott álltak a labancból hirtelen kuruccá vált urak teljes udvartartásukkal az ÁPV Rt. székháza előtt és nagy erkölcsi meggyőződéssel szónokoltak. Vélhetően ugyan rossz lelkiismerettel gondoltak a szakszervezet elárulására, a német gazdinak tett „hűségnyilatkozatra", de ez nem zavarta őket abban, hogy hirtelen megszorultságukban pénzt követeljenek, lehetőleg sokat. Mivel a 18 százalékért a munkaszerződésüket maguk irták alá, a követelésnek jogalapja nem volt, illendőbb lett volna talán az igényt finomabb formában benyújtani. (Már csak az adófizetőkre való tekintettel persze.) Ez a „stílustörés" zavaró volt a metracósok megmozdulásában, mert egyébként közülük sokan valóban rászorultak az ellátásra. (Támogatta megsegítésüket az általuk cserbenhagyott szakszervezet is.)

Az ÁPV Rt. vezetői - az elődeik által elpuskázott privatizáció miatt - ugyancsak rossz lelkiismerettel álltak a szekszárdiak elé, mikor a hívatlan vendégeket fogadták. A két rossz lelkiismeretű fél azután elég jól megértette egymást. Schlegel úr babusgatását illetően nem volt mit egymás szemére hányni.

Úgy tettek szegény metracósok, mint az üveges tót, meglepődtek egy kicsit, mikor hanyattestek. Pedig csak az történt, amit a szakszervezeti tisztségviselők az év eleje óta százszor elmondtak: ha Schlegel bukik, magával rántja a hozzá szegődött dolgozókat is, mivel a Metracó Rt. mögött nincs vagyon és be sincs jegyezve a cégbíróságon. Nagy jelentősége persze nincs annak, hogy ki, hol, mikor, mit mondott és tett, ha az embernek rövid az emlékezete. Kár viszont, hogy a szekszárdi munkavállalók érdekvédelmi harca, amely igen fényes fejezetet nyitott a szakszervezeti érdekvédelem hazai történetében, ezzel az epizóddal egy kicsit bekormozódott.

A metracósok tiltakozó akciójának látványán és az illetékesek retirálásán felbuzdulva a másik oldalon is néhányan úgy gondolták, hogy ütni kell a vasat. Csak a jó nagy hangerő számít. És beindult - forgatókönyv szerint - a tiltakozás, előbb Szekszárd utcáin és terein, majd Pesten, a Duna parton. Sátorozás hetekig, jó kemény nyilatkozatok és egymásra licitáló követelések. (Hiába, akit a sajtónyilvánosság illata egyszer elbódított, már nem tud meglenni a szomszédok irigykedése nélkül.)

Ez volna a munkavállalói érdekvédelem!? Bizonytalan a válasz. Ott, ahol az egymást követő kormányok nem sokba veszik a törvényes érdekvédelmet, súlyos vétségnek tekintik a munkabeszüntetést, lassacskán divattá válnak az utcai demonstrációk és a bulvárlapok sztárocskáivá avanzsálnak a piti demagógok. Ott, ahol a parlament alelnöke útelzárásokra biztat, és „sztárjkbizottságról" szónokolva lejáratja az érdekvédelem törvényes intézményét, bicegni kezdenek a tárgyalóasztalok. (Tegyük hozzá, mielőtt messzire szaladnánk: ott, ahol választásra készülődnek, minden hülyeség előfordulhat és elő is fordul.)

A HDSZ elnöksége nem szállt be a nagyotmondó versenybe, hanem tette a dolgát. Günther Schlegel távozásával ugyanis bekövetkezett, amit a szakszervezet a történet elején maga elé célnak kitűzött. (Erről majd egyszer később részletesebben is írunk.)

Ebben a helyzetben érdekvédelemnek egyszerre kellett mérlegre tenni a szekszárdi húsüzem felszámolásának, újraindításának, a járandóságok kifizetésének és az új munkahelyek megteremtésének a kérdéseit, nem feledkezve meg a törvénysértések feltárásáról sem. Több sztrájk és tiltakozó akció lebonyolításának tapasztalatával a háta mögött, a Húsipari Dolgozók Szakszervezete a kormányzati tényezőkkel való megállapodásra koncentrált. Lapzártakor még nem sikerült ugyan nyélbe ütni az egyezséget, de a HDSZ elnöke bíztató megbeszélést folytatott a munkaügyi miniszterrel. (Feltehetőleg megállapodtak, csak a megfelelő időpontra várnak a bejelentéssel.) A rövid nyilatkozatokból ítélve: a metracós dolgozók a törvényben megszabottak szerint, a húsipariak pedig a kollektív szerződésben rögzített mértékben kapják meg várhatóan járandóságukat a bér és a végkielégítés tekintetében. Szó esett arról is, hogy az új tulajdonos(ok) csak rendezett munkaügyi kapcsolatok mellett kaphatnak állami támogatást. Úgy tűnik, hogy létrejöhet egy olyan megállapodás, amely a remények szerint csökkenti a meglévő feszültségeket. (A HDSZ kongresszusa előtt ez nem is jönne rosszul.)

Günther Schlegel romokat hagyott maga után, anyagi és morális értelemben egyaránt. Szekszádot még egy ideig kísérteni fogja a német úr szelleme, de az idő múlik, előre kell tekinteni. A munkavállalói érdekvédelemnek is.