Kapuvári József:

A szakszervezet jövője

Az a plurális szakszervezeti modell, amelyet hat évvel ezelőtt Magyarországon meghirdettünk, mára azt eredményezte, hogy a szakszervezeti mozgalom szétforgácsolódott. Olyan méretű szakszervezetek jöttek létre, amelyek nemhogy sztrájkalapot nem képesek létrehozni a befizetett tagdíjakból, de még egy főállású munkatársat sem tudnak alkalmazni tevékenységük összefogására.

Szűk mozgástérben

A szakszervezeti szövetségek szintjén is - mint közismert - több konföderáció létezik, jelentősen eltérő létszámú tagsággal, illetve befolyással. A szakszervezeti struktúra másik jellemzője, hogy nem különülnek el markánsan - sem a szakmai szervezetek, sem pedig a föderációk, konföderációk szintjén - az ún. munkásszakszervezetek és az alkalmazottakat, szellemi foglalkozásúakat tömörítő szakszervezetek. A szakági szakszervezetek egyszerre próbálják megjeleníteni a termelésben dolgozók, a fizikai foglalkozásúak, illetve a tisztviselők, középvezetők érdekeit. A föderációkban és konföderációkban is egyszerre jelenik meg a költségvetési szféra érdekeinek képviselete, valamint az ún. versenyszféra munkavállalóinak érdekvédelme. Így van ez a legnagyobb konföderáció, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetség esetében is.

A 80-as évek végén, 90-es évek elején létrejött szerveződések, mint a Liga, vagy a Munkástanács, nem tudtak igazi versenyhelyzetet teremteni az érdekvédelemben. Számbelileg nem voltak képesek megerősödni, teret nyerni, a tevékenységük során nem mutatkoztak harcosabbnak, szolidárisabbnak a korábban létrejött szakszervezeteknél.

Elmaradt a megújulás

Magyarországon a szakszervezeti struktúra nem az ún. egységszakszervezet irányában fejlődött és fejlődik, mint a német, vagy az osztrák modellben, hanem inkább az angol, vagy a dél-európai szakszervezeti struktúra irányába halad. A politika is jelentősen beleszólt a szakszervezetek életébe: a jelentősebb konföderációknál tettenérhető valamilyen politikai erőhöz való kötődés, amely legnyilvánvalóbban az MSZOSZ-nál jelenik meg, amelynek 8 képviselője tagja a Parlamentnek.

A szakszervezeti vezetésnek nem sikerült az elmúlt 5-6 évben összetételében megújulni, megfiatalodni. Az alapszervezetek szintjén volt bizonyos fokú cserélődés, de a jelentősebb szakszervezetek, vagy föderációk, konföderációk meghatározó vezetői a korábbi szakszervezeti apparátus második-harmadik vonalából kerültek ki. Az ún. természetes kiválasztódás, vagyis, hogy egy jó szakmunkásból, szakemberből a társai bizalmából szakszervezeti vezető váljék és a szakszervezeti hierarchia lépcsőjét végigjárva esetleg országos vezetője legyen valamelyik szakszervezetnek, nem igazán jellemző.

Miután az érdekvédelmi szervezetek nem különülnek el munkás érdekvédelmi szervezetekre, illetve szellemi foglalkozásúak szervezeteire, a szakszervezeti vezetők többsége inkább az utóbbi körből kerül ki, országos szinten pedig jellemzően felsőfokú végzettségűek kerülnek pozícióba.

Üzemi tanácsok

A szakszervezeti mozgalom helyzetét befolyásolta az üzemi tanácsi intézményrendszer bevezetése, amely azt eredményezte, hogy az ún. participációs jogok, vagyis a munkavállalók részvételi joga a vezetésben, átkerült az üzemi tanácsokhoz. A szociális célra fordítható pénzeszközök és a szociális célt szolgáló vállalati vagyontárgyak hasznosításáról szóló döntésekben való részvétel joga is az üzemi tanácsot illeti meg. Az üzemi tanácsok létrehozása nem erősítette a szakszervezetek pozícióját, inkább lehetőséget kínált a munkaadóknak arra, hogy háttérbe szorítsák a szakszervezeteket. Ez ellen egyetlen módon lehetett védekezni, ha a szakszervezetek elfoglalták az új testület posztjait. Igy megakadályozhatták, hogy az üzemi tanácsot ki lehessen játszani ellenük.

Egyébként arról is lehetne beszélni, hogy szükség volt-e 1993-ban az üzemi tanácsok bevezetésére, indokolt volt-e a létrehozásuk, s mennyire töltik be ma a funkciójukat. Számos országban, például az északi országokban, nem működnek üzemi tanácsok. A szakszervezetek látják el ezt a funkciót, s mégis hatékonyan működik a munkavállalói érdekvédelem.

Az üzemi tanácsi törvénynek volt máig ható következménye a szakszervezeti vagyon megosztásának az üt-választások eredményéhez történő kapcsolása. A szakszervezeti vagyon ilyetén módon történő megosztásával sikerült egy olyan aknát telepíteni a szakszervezeti együttműködés elé, amely mind a mai napig eredményesen akadályozza meg a szakszervezetek összehangolt fellépését, akár a szakszervezeti érdekegyeztetéseknél, akár a munkaadókkal folytatott tárgyalásoknál. A vagyonmegosztás a feltételezhető jó szándéka dacára sem szolgálja az eredeti célját, vagyis, hogy esélyegyenlőséget biztosítson a később szerveződött szakszervezeteknek. A vagyonmegosztás az elaprózódott szakszervezeti modellben inkább a vagyon felélését, eltűnését eredményezi és nem szolgál nemes célokat.

Hiányzó partnerek

A jelenlegi helyzetben a szociális partnerség intézménye ágazati, illetve országos szinten nem tudja betölteni szerepét, mivel hiányoznak a munkaadói partnerek. Nem szerveződtek meg azok a szakmai-munkaadói szövetségek, amelyek egy ágazat munkaügyi kapcsolatrendszerét meghatározhatnák, pedig ennek indokoltsága, ésszerűsége a privatizált ágazatokban már fennáll. Egyébként a piacosítás, magánosítás jelenlegi fokán erre kellene a hangsúlyt fektetni. A gazdasági életet meghatározó törvények meghozatala után a mindennapi életünket meghatározó döntéseket - árak, bérek, jövedelmek, infláció - a munkaadók és a munkavállalók közötti egyeztetéseken, megállapodásokban kellene megjeleníteni. A kormányzat szerepe a megállapodások hitelesítése, a megállapodásokhoz szükséges prognózisok, információk szolgáltatása lenne. Nagyon röviden így jellemezhető a szakszervezetek jelene.

A jövő útjai

A nem igazán derűs pillanatfelvétel - amelyet a fentiekben vázoltam - mellett a piacgazdaság kialakulása megteremtette a valós szakszervezeti munka alapjait. Igazi érdekellentétek vannak a munkaadók és a munkavállalók viszonylatában, amelyet fel kell oldani és ehhez az alkotmányos, törvényes, szervezeti kereteket a szakszervezet, mint intézmény jelentheti. Ez a helyzet úgy is jellemezhető, hogy a szakszervezet talán nem több, mint szervezeti és jogi keret, egy biancó-csekk, amelyet az érintettek vagy kitöltenek, vagy nem, használnak, vagy sem. Úgy tűnik, a munkavállalókban nagyon lassan érik meg az a felismerés, hogy az egyéni érdekvédelemnek, érdekérvényesítésnek egy közepes létszámú cégnél is kicsik az esélyei, illetve néhány kivételezett foglalkozást leszámítva - amely nagyon keresett a piacon - az egyén nincs alkupozícióban. A munkavállaló legfeljebb a belépéskor mérlegelheti, hogy a felkínált bérért munkát vállal-e a cégnél, de a későbbiek során már csak szervezett fellépéssel javíthat helyzetén, bérpozícióján.

Egyenes derékkal

A legkiszolgáltatottabb helyzetben a kis létszámú cégeknél, vállalkozásoknál munkát vállalók vannak, az ő helyzetükön pedig csak egy országosan kiterjesztett keretjellegű kollektív szerződés - beleértve a bérmegállapodást - segíthet. Meggyőződésem, hogy van jövője a szakszervezeteknek, de ehhez sokkal tudatosabb munkavállalói szervezkedés, fellépés szükséges. Lassan el kell tűnni annak a felfogásnak, hogy a szakszervezetek tevékenységét az osztogatás, segélyezés, vásárlási akciók szervezése jelenti. Ennek a nézetnek a megváltoztatását fel kellene gyorsítani, s ez csak a szakszervezeti képzés felújításával képzelhető el. Rá kell döbbenteni az embereket arra, hogy egy jól végrehajtott bértárgyalás sokkal többet jelent számukra anyagilag, mint a karácsonykor kiosztott szaloncukor.

Szerencsére vannak szakszervezetek Magyarországon, ahol elindultak ebbe az irányba, ahol, ha kell sztrájkolnak is az érdekeikért. Ez egyben azt is jelenti, hogy a megtört derekak kiegyenesednek. A sztrájk nemcsak anyagi hasznot hoz számukra, hanem az emberi tartásukat, önbizalmukat is megnöveli. Hangsúlyozva persze, hogy a sztrájk nem cél, hanem eszköz és minden sztrájknak tárgyalásban és megállapodásban kell végződnie.

Egységben az erő

A szakszervezet jövője szempontjából meg kell törni a jelenlegi gyakorlatot. A plurális szakszervezeti modell eddig nem hozott mást, mint az erők megosztását, értelmetlen vitákat a különböző irányultságú szakszervezetek között, és anyagi, erkölcsi gyengülést. A versengő szakszervezetek modellje véleményem szerint nem eredményes az érdekvédelemben, mert a verseny, ami egyébként pozitív dolog a gazdaságban, a szakszervezeti mozgalomban megosztottságot és ezáltal gyengeséget eredményez. A szakszervezet akkor tud erős lenni, ha monopolizálja a munkavállalók érdekeinek szolgálatát, vagyis egységbe fogja a különböző szakmákban dolgozókat, s ezáltal sokkal nagyobb anyagi és szellemi erőt, és a közösség szolidaritását tudja szembeállítani a tulajdonosok gazdasági erőfölényével.

Nyugat-Európában, a jól szervezett és erős szakszervezetekkel rendelkező országokban, a különböző ágazatokban működő szakszervezetek további koncentrációja a jellemző. A magyar szakszervezetek számára, ha jövőt akarnak és ténylegesen védeni akarják tagságuk érdekeit, nincs más út, mint a nyugat- európai.

A gazdasági környezet javulása, a tartós gazdasági növekedés beindulása szintén jövőt kínál a szakszervezeteknek. Ugyanis csak jól működő és nyereséges vállalkozásoknál tudja a szakszervezet jól betölteni a funkcióját. Az elmúlt hat évet inkább a cégbezárások elleni küzdelem, az elbocsátások elleni fellépés, a munkavállalók tulajdonszerzésének segítése jellemezte és nem a megtermelt jövedelemből való nagyobb részesedés kivívása.

A szakszervezetek jövője szempontjából fontos dolog lenne a politikai arénában való részvétel tanulságainak levonása is. Ezen a téren is le kell számolni sok illúzióval. Megtapasztalhattuk: ha egy szakszervezeti vezető valamelyik párt színeiben parlamenti képviselő lesz, elveszett a szakszervezeti mozgalom számára. A tagság a politikai szimpátia kinyilvánításában nem követi szakszervezeti vezetőjét, vagyis nem kapcsolja össze szakszervezeti és a politikai hovatartozást. A szakszervezetek számára fontos a politikai megnyilvánulás, a parlamenti pártokkal való kiegyensúlyozott és rendszeres párbeszéd, kapcsolat. A választási időszakban nem kell feltétlenül pártsemlegesnek lenni, de a politikai támogatás feltételes legyen. A szakszervezet által vállalható értékek, célok átnyúlnak a mindenkori rövidtávú politikai és pártérdekeken.

Partnerek kellenek

A gazdaság megerősödésével párhuzamosan megnő a munkaügyi kapcsolatok jelentősége és ezáltal a szakszervezetek létezése iránti igény, hiszen a profit zavartalan termeléséhez kiegyensúlyozott munkahelyi légkör, szabályozott, a munkaadó és a munkavállaló együttműködésén nyugvó munkahelyi viszonyok szükségesek. Ez a megközelítés feltételezi egy demokratikus jogállamban a munkaügyi kapcsolatok zavartalan fejlődését, amelyben a munka világának szereplőit az együttműködésre való törekvés és nem a konfrontáció jellemzi.

Lehet a termelésben fegyelmet tartani erőszakkal, fenyegetőzéssel, s akkor olyan kitétel is szerepelhet egy kollektív szerződésben, mint hogy „tilos a dolgozókat verni". (Találkoztunk már ilyen kollektív szerződés-tervezettel, amelyhez a mintát a multinacionális cég malájziai cégétől hozta.) De gondolom, nem ilyen társadalomról álmodnak a magyar munkavállalók, amikor a szociális piacgazdaság nevű varázsszót hallják a politikusoktól. Egy ilyen társadalomban szakszervezetre sincs igény, viszont erre azt mondhatom, hogy szakszervezetek nélkül pedig nincs demokrácia.

Talán legfontosabb indoka a szakszervezetek létének, jövőjének Magyarországon, hogy ilyen szerény bérekkel nemhogy Európába, de még a szomszédos országokba sem tudunk eljutni, ugyanis már ők is megelőzték a magyar munkavállalókat ezen a téren. Nagyobb bérek pedig a szakszervezetek által támasztott bérkövetelések, munkaharc nélkül önmaguktól nem alakulnak ki. Ezt a kijelentést már a tapasztalat alapozza meg, ugyanis a mi gyakorlatunkban is előfordult, hogy szakszervezeti kezdeményezés hiányában a munkaadó nem szándékozott emelni a béreket.

(Elhangzott az Európai Katolikus Információs Központ konferenciáján.)