Az ÉT „kissé slampos"

Mi lesz veled érdekegyeztetés?

Mielőtt válaszolnánk a címben feltett kérdésre, nem kerülhetjük meg azt sem: hova lettél érdekegyeztetés? Merthogy volt. Olyan, amilyen, de működgetett. „Kissé slampos" volt, - ahogy Héthy Lajos munkaügyi államtitkár jellemezte, - de létezett. Korábban is csikorogva forogtak az ÉT fogaskerekei, akadozott az érdekegyeztetés, az utóbbi hónapokban azonban ellaposodott, lebénult, csaknem megszűnt. A nyilvános egyeztetésekből zártkörű konzultációk, huzakodások lettek.

Éppen akkor alakult ki ilyen válságos helyzet, amikor a Bokros-csomag miatt a legnagyobb szükség lenne az álláspontok ütköztetésére, az érdekharc intézményes keretek közötti folytatására. Azért, hogy fennmaradjon az érdemi kapcsolat, az együttműködés a szociális partnerek között, hogy folytatódjék a párbeszéd, és közös vitákban, alkukban kikristályosodott konszenzussal lehessen meghozni a munkavállalókat, a nyugdíjasokat érintő súlyos döntéseket. Olyan húsbavágó témakörökben például, mint a jövő évi költségvetés, az adótábla módosítása, a modernizációs program, vagy a munkaügyi alapok összevonása.

Ilyen horderejű kérdésekben megkerülhetetlen az egyeztetés még a törvények elfogadása előtt. A szakszervezetek számára azért van szükség az Érdekegyeztető Tanács tevékenységére, mert a munkavállalókat frontális támadások érik a megszorító intézkedések kapcsán, s a folyamatos fenyegetettség hatására nő a félelem, a bizonytalanság, a kilátástalanság a bérből és fizetésből élők körében. De fontos az ÉT a kormány számára is, mert ha a sokkterápiából csak a sokk marad és a terápia elmarad, akkor veszélybe kerülhet a társadalmi béke, s ez a kormány bukását is magával hozhatja.

Az érdekegyeztetés válságának okairól megoszlanak a vélemények. Kosda Béla, a Liga Szakszervezetek ügyvezető elnöke és más érdekvédők szerint a kormány felelős az érdekegyeztetés válságáért. Nagy Sándor úgy ítéli meg, hogy a jelenlegi állapot kialakulásában mind a három fél - a kormány, a munkaadók és a munkavállalók - egyaránt közrejátszottak. Herczog László helyettes munkaügyi államtitkár véleménye szerint a kormány a döntés-előkészítésbe nem vonja be kellő módon a szociális partnereket, bár ennek oka sokszor az időhiány. A szakszervezetek képviselői meg azt várják a kormánytól, hogy mindig és mindenben az ő oldalukra álljon. A munkaadók pedig teljesen közömbösek a munkaügyi kérdések iránt, s csak a gazdasági érdekegyeztetést tartják lényegesnek. Mind e mellett gond az is, hogy a felek némelykor nem szakmai, hanem politikai ambícióikat élik ki érdekegyeztetés ürügyén.

Akárhogy is van, a fő felelősnek mégis csak a kabinet látszik, mert nem sikerült megteremtenie a feltételeit annak, hogy kommunikáljon a társadalommal. Az olyan kormányzati magatartás eleve nem vezethet eredményre, amely az alkuk helyett a diktátumok szándékával ül a tárgyalóasztalhoz, és olyan szűkre szabja partnerei mozgásterét, hogy lényegében nincs miből választani, nincsenek alternatívák, hiányzik a türelem, ezért elmaradnak a kompromisszumos megoldások. Az „ez van, ezt kell szeretni" kínálata aligha nevezhető komoly tárgyalási alapnak.

Érzi a helyzet tarthatatlanságát a kormány is, hiszen a társadalmi- gazdasági megállapodás pótlásaként új próbálkozásoknak vagyunk tanúi. A kabinet olyan nyilatkozat-tervezetet terjesztett elő, amely tárgyalási alapul szolgálhat a szociális partnerek számára. Ezt azonban a szakszervezetek nem fogadták el. Megindultak a kormányzati munkálatok a munkahelyi konfliktusok intézményes kezelésére, a sztrájkok idején működő közvetítői szolgálat kiépítésére, ezek azonban még kezdeti stádiumban vannak.

Merre tovább érdekegyeztetés? Ennek megválaszolásában legalább annyi, - de inkább több - nézet van forgalomban, mint a jelenlegi helyzet kialakulását előidéző, körülmények megítélésében. Az MSZOSZ például nem érdekelt az érdekegyeztetés mostani gyakorlatának folytatásában, mert nagyságához és támogatottságához képest kisebb véleményalkotási és érdekérvényesítési lehetőséggel rendelkezik. A legnagyobb konföderáció vezetői úgy látják, hogy szűkíteni kell az érdekegyeztetésben részt vevő szakszervezetek körét. A Szakszervezetek Együttműködési Fóruma is osztja ezt a nézetet. A SZEF-nek egyébként saját, kidolgozott javaslata is van az érdekegyeztetés rendszerének korszerűsítésére. A Munkástanácsok azonban hallani sem akarnak a szűkítésről. Diszkriminációnak tartják, hogy tíz százalékban kívánják meghatározni az ÉT reprezentativitási küszöbét. Az Autonóm Szakszerveztetek is szót emelnek a kisebb szakszervezetek részvételéért, ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a döntések során a jelentősebb szervezeteknek nagyobb súlyt kell kapniuk.

De nemcsak a munka világának szereplői akarják átalakítani az érdekegyeztetés rendszerét, hanem jelentkeznek, részt kérnek ebből a civil szervezetek is, amelyek - többi között - érdekegyeztetési törvényt is szorgalmaznak. Végiggondolandó a szervezeti felépítés, a működési mechanizmus, az, hogy az érdekegyeztetés az általános gazdaság- és szociálpolitikára, vagy pedig a munka világát közvetlenül érintő problémákra vonatkozzék-e? Mi legyen a szerepe a konzultációknak, a megállapodásoknak? A kérdőjelek tovább folytathatók.

Nem könnyű kérdések ezek azért sem, mert az érdekegyeztetés nem pusztán jogi problémakör, nem egyszerűen technikai kérdés. Összefüggésben van a társadalmi, gazdasági, politikai környezettel, függ a politikai erőviszonyoktól, a politikai kultúra színvonalától. Ilyen nézőpontból még sok mindent tisztázniuk kell az ÉT különböző oldalainak egymással és egymás között is. Annak tudatában, hogy az érdekegyeztetés - amely az egyik legfontosabb társadalmi stabilizáló tényező - nem maradhat hosszú ideig működésképtelen, mert az nem használ senkinek, de mindenkinek árt. Ha ugyanis az érdekegyeztetés nem megy a tárgyalóteremben, akkor más helyszínre szorul. Kikerül az utcára, s a következmények - mint tudjuk - kiszámíthatatlanok. Az utca törvényei ugyanis mások, mint a tárgyalótermeké.