A munkavállalók nem jártak rosszul

A magyar dohányfeldolgozás a privatizációval 100 százalékban multinacionális cégek kezébe került. A magyar állam, más kelet-európai országokkal ellentétben az eladott vállalatokban nem tartott igényt kisebbségi tulajdonrészre. Sőt, a külföldi tőkét kedvezményekkel igyekezett csalogatni, lemondva az állami monopolhelyzet többmilliárdos költségvetési bevételi forrásáról. Lehet, hogy ez nem volt véletlen. A fejlett országok ugyanis 1990-94 között 62 milliárd dollár segítséget ajánlottak a rendszerváltó Kelet-Európának. Csakhogy már a kezdeteknél látszott, hogy ebből nem sok valósul meg. 1993 végéig ennek az összegnek kevesebb mint 20 százaléka jutott el a címzettekhez. Ebből is látszik, hogy a mi lelkes „rendszerváltásunk" mennyire fontos a fejlett világnak.

Mára egyértelműen kiderült, hogy az állam nem járt túl jól a dohányipar privatizálásával. Első hallásra talán furcsa, hogy a dohányipari munkavállalók viszont korántsem jártak rosszul a gyárak magánkézbe adásával. Eddig a vállalatok többségénél nem volt jelentős létszámleépítés. A Philip Morris tulajdonában lévő Egri Dohánygyárban a bérek az idén is lépést tartanak az inflációval, más cégek esetében a gazdasági-piaci helyzethez viszonyítva nem tapasztalható a bérek reálértékének nagymértékű csökkenése.

Az is említésre méltó, hogy a multik többségének menedzsmentjével a szakszervezetnek igazán jó kapcsolatai alakultak ki. Ezeknél a cégeknél a munkavállalók elégedettek lehetnek a szociális helyzetük alakulásával, különösen más iparági kollégáikhoz képest.

1995-ben olyan helyzet állt elő, hogy a kormány gazdaságpolitikája, nevezetesen a fogyasztás drasztikus visszafogása, a bérnövekedés visszaszorítása, a fizetőképes kereslet csökkentése hasonló bírálatot váltott ki a Dohányipari Dolgozók Szakszervezetének vezető testületeiben, mint a multinacionális cégek vezető szakemberei körében. Így került felszínre, hogy a DDSZ gazdaságpolitikai felfogása közelebb áll a multikhoz, mint saját kormányunkéhoz. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a külföldi multinacionális tőke elfogadhatóbbá válik a szakszervezetek, a munkavállalók számára mint a nemzeti kormányunk politikája.

A multik itteni szakértői talán világosabban látják, hogy az emberi, munkavállalói érdekek szakszerű, határozott képviselete munkáltatói szükségleteket is kielégít; a munkavállalói érdekek a vállalati gazdasági szervezetben a hatékony és minőségi munka legfontosabb tényezőjét jelentik. Ezeknek a nagyvállalatoknak nincs szükségük szervilis érdekképviseletekre. Az egyik cég igazgatója pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy a szakszerű és határozott érdekvédelem iránti igény megjelenése az irányításban a mindenkori menedzsment munkájának színvonalát is bizonyítja. Madarat tolláról, vállalatvezetést szakszervezetének színvonaláról is minősíteni lehet.

A DDSZ 1995 június 19-20-án összeülő kongresszusa meglehetősen zaklatott belpolitikai légkörben értékeli a privatizáció után kialakult helyzetet. Szerencsére a vállalatokon belüli gazdasági és szociális atmoszféra kedvez az eszmecserének, s a szakszervezetnek minden esélye megvan, hogy javítsa pozícióit.