Sarokdobás

Hálás utókor

Szobrok idejét éljük. Elviszik az egyiket, újra állítják a másikat, átírják a bronzba, kőbe, fába zárt történelmet. Szoborral fényezik a Vitézi Rendben földhöz jutottak utódai Horthy Miklós kormányzó emlékét. Szobrot állítottak a hírek szerint az előző rendszerben előnyöket élvező „szochazások” Kádár János főtitkárnak. Minden bizonnyal egyszer Medgyessy Péter volt kormányfő is számíthat az ötvenszázalékos béremelésben részesített köztisztviselők hálájára. Eljön vélhetően az ideje annak is, hogy az egykulcsos adó kedvezményezettjei faragtatnak szobrot Orbán Viktornak.

Minden rendszernek vannak kitüntetett társadalmi csoportjai, kegyeltjei, akik „nemzeti ajándékként” jutnak komoly előnyökhöz. Tisztelet azoknak, akik erre az előnyre, kedvező bánásmódra rászolgálnak, a bátorságuk vagy a szolgálatuk előrébb viszi az országot. A közvélemény előtt azonban ismeretes számos eset, amikor az uralkodó eszméhez, párthoz, vezetőhöz való hűség, személyes elkötelezettség szolgál a pluszban kapott juttatás alapjául. Jogos ezért a fenntartás a „hálás utókor” megnyilvánulásai iránt. Azt látjuk ugyanis, hogy a szobrok és emléktáblák avatása körüli sürgés-forgás közben régi figurák bújnak elő a múlt homályából, akik újra nyújtogatják a markukat. Munka és teljesítmény nélkül szeretnének belemarkolni a közös tálba, címet, rangot, járadékot, földet szerezni, álláshoz és pozícióba jutni, ráülni a közterheket viselő emberek nyakára.

Az istenadta nép pedig tűr. Különösen türelmes az ipari munkásság, amely pedig sokat veszített az elmúlt két évtizedben. Okos politológusok fejtegetik, hogy a magyar munkavállaló kerüli a konfliktust, a munkaharc idegen a számára, kész minden kompromisszumra, csakhogy elkerülje a munkáltatójával való szembenállást. Lebeszéli saját érdekvédőjét is a kemény kiállásról, a sztrájknak pedig még a gondolatától is idegenkedik.

Két évtized tapasztalata bizonyítja, hogy a munkások többségét alig billenti ki nyugalmából a bérek csökkenése, a munkahelyek elvesztése. Kifelé nyugalmat színlelnek, befelé pedig félnek. Sokan vannak, akik nem bíznak a harcos kiállás sikerében, a kemény fellépésben. Miközben mindenhol az tapasztalható, hogy az újraszerveződő kapitalizmusban a puha magatartás egyáltalán nem kecsegtet sikerrel. A tőkés vállalkozás nem jótékonysági intézmény. Erre a következtetésre lehet jutni azokon a munkahelyeken, ahol a keresetek évek óta elmaradnak az inflációtól. Magyarán: csökken a reálbér, romlik a megélhetés. Ilyen időkben nem a múlt szépítgetésével kellene foglalkozni, hanem előre kellene venni az irányt.