A foglalkoztatás gondjai a húsiparban

A húsipar évek óta tartó vergődése keményen rányomja bélyegét a foglalkoztatásra is. Sok-sok figyelmeztetés, kritika hangzott már el a iparág helyzetéről úgy a munkaadói, mint munkavállalói oldalról. Nagyon kevés eredménnyel. A húsipar hajója napjainkban is tovább süllyed. A bérek az inflációval sem tartanak lépést, az elmaradt fejlesztések azt eredményezték, hogy a „legolcsóbb gép az ember” lett.

Egy nemzetközi élelmiszeripari konferencián hallottam a közelmúltban azt a mondatot, hogy „a tőke koncentrálásával sikerült létrehozni az eldobható munkást”. Intő jel azonban, hogy a nagy munkanélküliség ellenére egyre kevesebben vállalják a szakma megpróbáltatásait, a hideg, hűtött helyiségeket, a gőzt és a nehéz, monoton szalagmunkát. Nézzük a szakma foglalkoztatási gondjait!

Miért nyűgös a melós?

Az ostor mindig a végén csattan. A munkába járást az alacsony jövedelemből már nem tudja finanszírozni a dolgozók egy része. A tömegközlekedés, elszakadva a valóságtól, még mindig 6-14-22 órakor közlekedik az országban, néhány nagyvárost leszámítva. Sok „nagyember” nem is érti, miért nyűgös a melós. - Nem akar dolgozni? Bizony-bizony sokan már nem. Így és ennyiért már nem érdemes, gondolják egyre többen és feladják. Vannak, akik szerint ez a kérdés kiszervezéssel, bérmunkával, részmunkaidővel stb. megoldható. Az a véleményem, hogy a már mindenki számára ismert probléma szőnyeg alá söprése folyik ezekkel a megoldásokkal. Az esetek többségében még rendezetlenebb helyzet alakul ki a bér, a munkaidő, a munkaviszony, a bejárás tekintetében. A kölcsönző még egy plusz szereplő, aki a kevés jövedelemből jól akar megélni, sőt gazdagodni, a termelő munkásnak pedig még kevesebb jut a pénzből, annál több a kiszolgáltatottságból.

Persze az ilyen munkaerőt sokkal könnyebb „kezelni”, mert kiszakad a családból, az állandó közösségből, a szervezett együttműködésből. Ma itt, holnap ott, az ügyet sem tudja intézni, sokszor arra sem emlékszik, hogy kivel, mikor, miben egyezett meg. Néha azt sem tudja, hogy ki a főnöke, kivel lehet a felmerült gondokat megbeszélni. Ilyen körülmények között a „bomba élesedik”, a problémák megoldása ebben a zűrzavarban egyre nehézkesebb. A magyar munkás türelmes, szorgalmas, csak az idősebb és a középkorosztálynak már túl régóta tart ez a terhelés. Azt látom és helyeslem, hogy a fiatalokkal, a gyerekeinkkel ezt már kevésbé lehet megtenni! Átjáró ház az egész világ. Többször hallottam olyan véleményt, bezzeg Európában! - bezzeg Amerikában! Néha talán okkal gúnyolják a magyarok röghöz kötődését. Ha azonban mélyebben megvizsgáljuk a dolgot, mint általában mindenben, ebben is csak részigazságok vannak. Felületesen hasonlítjuk az almát a krumplihoz.

Rossz az irány

A fent említett konferencián számolt be egy hozzám hasonló tisztségviselő kolléga arról, hogy komoly eredményt értek el, miszerint deklarálták és írásban rögzítették, hogy a munkás testi fenyítése tilos! Rémálmaimban attól félek, hogy mi is ezen az úton haladunk. Egyes munkapiaci foglalkoztatóvá avanzsált káefté-vezetők viselkedéséből arra tudok következtetni, hogy nem is tartanák ezt rossz ötletnek. Itt még a módszerek finomabbak, de meggyőződésem, hogy az egyre növekvő kiszolgáltatottság, az eladósodott családok kényszerpályára kerülése rossz irányba viszi a munkásréteget. Mindazokat, akik még egyáltalán vállalják a szalag melletti kétkezi munkát. A világ dől össze bennem, mikor egy élelmiszergyártással foglalkozó vállalat, a jelenlegi műszaki színvonalon kijelenti, nem kell a szakmunkás, mert drága.

Kell viszont a németeknek mind jobban a kész, kiképzett ember. Foglalkoztatja tudásának megfelelően, biztosítja a feltételeket, fokozza a termelést, fizeti azt a bért, amiért már érdemes vándorolni, ingázni. A megbecsülés arra is kiterjed, hogy elengedi pihenni, regenerálódni, amit a bértől függetlenül, évente két alkalommal meg is fizet. Ezt a plusz költséget biztos vagyok benne, hogy ő is ledolgoztatja, de nem kerül abba a kellemetlen helyzetbe, hogy dolgozóit rendszeresen mentő hordja el a kimerültség miatt. Elteszi a profitot, jól él, fejlődik, a jövedelmét visszaforgatja a vállalkozásába és nem viszi ki offshore cégekbe. Ez a rend nálunk még nagyon nem működik, pedig csak 40 kilométerre vagyunk az említett területtől, és rég felszedték a határkerítéseket. Meggyőződésem, hogy ennek a világnak előbb-utóbb vége lesz, a munkát meg kell fizetni, és egy tisztességes foglalkoztató meg kell, hogy becsülje a tisztességes munkát végző emberét. Olyan tartósan nincs, hogy mindenki elégedetlen mindenkivel.

A munkabéke érték

Az új Mt. sem szolgálja a munkabékét, és a belejavítgatások ellenére az az érzésem, hogy nem is ez volt a cél. Az a fura ötlet nem működik, hogy a munkáltatónak egyoldalúan nagyobb teret kíván biztosítani a törvény. Lépten-nyomon tapasztalom, hogy a legtöbb munkáltató sem lát a neki biztosított előnyben nagy lehetőséget, hisz nem lehet úgy dolgozni, hogy folyamatosan háborúzunk egymással. A menedzsment és a munkavállalók között megteremtett munkabéke véleményem szerint minden foglalkoztató számára felbecsülhetetlen érték. Úgy látom, hogy az új Mt-nek vannak olyan sarkalatos pontjai, amelyek már az első időszakban „befeszülnek”, nem működnek. A jogszabályokat sokat kell még csiszolni, de nem annak a szűk rétegnek a kárára, aki még hajlandó gyártósorokon dolgozni.

Meggyőződésem, hogy a magyar gazdaság roskadozó gerincét a nagy és közepes üzemek tartják meg. Sokszor, sokan mondtuk, hogy a letisztult régi Mt-t sem tartotta be sok foglalkoztató. Érdekvédelmi vezetőként ki kell mondanom, hogy különösen az elmúlt 10-15 évben napi küzdelmet kellett vívnunk, hogy a törvény fő irányai érvényesüljenek. Sajnos egy szűkebb rétegben olyan felfogás él, hogy a főnök nem veszi jó néven a szakszervezeti munkát. Mondhatom: a dolgozók meg a kiszolgáltatottságot nem veszik jó néven, ezért van szükség szervezett érdekegyeztetésre. Mindkét fél jelenítse meg véleményét, és valahol félúton békésen állapodjanak meg, azt követően pedig végezzenek eredményes munkát, amelyben mindenki megtalálja a számítását és megélhetését.

Az új törvény az érdekegyeztetést felpuhította, konzultációvá gyengítette, de ezzel nem oldotta meg a problémát. Többször hangoztattuk, hogy a becsületes munkavállaló kárára történik mindez. A szakszervezetek ezzel a réteggel foglalkoznak, és kérik, követelik a munka elvégzését követően a megfelelő bért, a rendet és a vele járó jogokat. Ezzel szemben nem látom és nem tapasztalom a társadalom azon jelentős csoportjainak a hasznos munkába „terelését”, akik a becsületes munkavállalók sorsát tapasztalva nem kívánnak bérmunkások lenni. Számomra a bérmunka nem szitokszó, mindaddig míg nem él vissza vele senki, és pontos az elszámolás. Ez ugyanis a tartós barátság pillére.

Torzít a média

A kollektív szerződéseknek a törvényben biztosított viszonylag nagy szabadsága mellett óvatosságra intenék mindenkit, hogy a járhatónak látszó középutat válasszuk. A törvényben több olyan lehetőség szerepel, amit a húsipar jelenlegi helyzetében szerintem egyik fél sem tud betartani, de leírták. Csak egy példát említenék a sok közül. Egy korlátlan munkaidő keret, de akár egy három hónapos is viszonylag nagy szabadságot ad a dekád elején a munkáltatónak, és a félidő után sokszor a nyakán szorulhat a hurok. Tudniillik a mai termelési viszonyok között nagyon kíváncsi vagyok arra a munkáltatóra, aki három hónapra össze tud állítani egy olyan munkarendet pihenőnapokkal együtt, ami betartható. Jelenleg azt látom, hogy ez egy hétre sem kivitelezhető. Hibásan gondolkozik az a vezető, aki nem az egész törvény tanulmányozásával foglalkozik, hanem csak a rá kedvező részletek jutnak el a tudatáig. Sokszor van olyan érzésem, hogy a szigor csak a munkavállalóra vonatkozik, a munkáltató jobb esetben a gazdasági kényszerhelyzetre hivatkozva kibújik a törvény alól. Rossz esetben, és erre számtalan példa van, egyszerűen elzavarja a reklamálót, pedig semmi egyebet nem kért, mint az elvégzett munkája ellenértékét, és a munkaidejét akarja leegyeztetni.

A felelősségre vonás és kártérítés ügyében is komoly aggályaim vannak. Rendezett körülmények között egyébként helyesnek tartanám, hogy mindenkinek felelni kell a munkájáért, a vagyontárgyakért, de ennek feltételeit, zárhatóságát stb. is biztosítani kell. A kollektív büntetéssel nem értek egyet. Nincs nevelő hatása, általános letargiát okoz. Sajnálom, de a nemzeti konzultációból a mi napi gondjaink nem derülnek ki. Több évtizedes szakszervezeti vezetőként, végigjárva a lépcsőfokokat, napi kapcsolatot tartva munkatársaimmal, bátorkodom ezen véleményemet kinyilvánítani.

Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy saját és becsületes kollégáim nevében tiltakozzam a médiában a szakszervezeti vezetők általánosító, torzított, gonosz, rosszindulatú minősítése ellen. Az eladósodás, a fenyegető munkanélküliség, a munkahelyi stressz miatt rövid láncon tartott emberek sorsával visszaélni nem illik. Mi lesz, ha a kényszer az alázatos emberből oroszlánt nevel és a lánca elszakad? Volt már ilyen a történelemben. A megoldás nem más, mint hogy a munkás végezze a feladatát, kapja meg időben a megfelelő bérét és munkája után a megbecsülést. Elengedhetetlenül fontos a kölcsönös tisztelet, hogy a munkavállaló tisztelje a munkahelyi vezetőket, és a vezetők tiszteljék a becsületes munkást. Mindez csak rajtunk múlik, hogy megadjuk és elvárjuk egymástól.