Disznótoros lakoma

Disznóvágásra érkezett meghívó a halogyi sportkörtől. Február végén került sor a nevezetes eseményre a nyugati határ menti faluban, amely reggel hattól vette kezdetét, folytatódott esti disznótoros vacsorával minden helybéli meghívásával, és tartott késő éjszakáig, mikor a cigánybanda elhúzta az utolsó nótát.

Szép időt rendelt erre a napra Hirschberger József sportköri elnök, ceremónia mester, mert a reggeli hideg okot adott a fogópálinka és a forralt bor kóstolgatására, a délelőtti napsütés pedig jó hangulatot teremtett a friss tepertő, a sültmáj és a kövesztett szalonna kóstolójához, a hurka- és kolbásztöltéshez. Délutánra pedig, mikor a nap az ég tetejéről elindult az Alpok felé, Dévai József és Szuki Zsolt böllérek már átadták a főszerepet Szakasits István szakácsnak, aki Haág és Kalamár kóstoló urak asszisztálásával, Kónya Lajos tűzmester és Kraller László főkavaró tevékeny közreműködésével elkészítette a vacsorát az egész vendégsereg számára. A szorgalmasan munkálkodó férfinépséget jó szóval biztatták az eseményt pogácsával, finom rétesekkel és süteményekkel felkereső asszonyok, miközben próbálták ellesni a titkos receptúrákat. Elhoztak több gyereket is, hogy lássák mi fán terem a disznóölés, mert már kevés háznál tartanak állatot.

Mikor eljött az este, és megtelt a kultúrház nagyterme, minden készen állt a pompás lakomához. Diószegi Zoltán vállalkozó, főkínáló vezényletével a csapat tagjai pillanatok alatt mindenki elé tányért tettek, rajta sült kolbásszal, véres- és májas hurkával, pecsenyével és párolt káposztával. A finom étkekhez borok, sörök és mindenféle italok dukáltak, ízlés és egyéni mérték szerint. Hagyományos cigányzenekar muzsikált, a kedves nóták feledtették a telet és minden bajt, ami mostanában bántja a vidéki embert.

Jókedvűen falatozott és mulatott a hangulatos vacsorán Futó Mihály kőműves mester és felesége, akik felnevelték a nap sztárját, a 230 kilós disznót. Ízlelgették a csípős kolbászt a faluban megtelepült angol és osztrák lakók, és az a sokgyerekes cigány család is, amelyet egy másik falu elöljárósága „segített” itteni házhoz. Az egyik angol fáradhatatlanul fotózta az eseményt, ugratták is, hogy rendesen tudósítsa a brit sajtót.

Közben Szuki Zsolttal sikerült szót váltani osztrák munkahelyéről, ahol harminc magyar szaktárssal kizárólag disznófejet csontoznak. A hallottak némi adalékkal szolgálnak az európai húsipar jelenbeli állapotához. Hazai viszonyainkról pedig a disznótoros vacsora tekinthető pozitív üzenetnek. Talán nem túlzás, hogy ilyen rendezvényeken múlik mostanában, hogy lesz-e, marad-e kedvelője a hagyományos ízeknek, a magyaros készítményeknek. A szaktárcának, miközben kódexbe foglalja a magyar termékek forgalmazását, figyelni kellene arra is, hogy megmaradjanak és gyarapodjanak ennek az ízvilágnak a hívei. Sokkal többet kellene tennie a hazai hústermékek népszerűsítéséért. (Lásd a borok és pálinkák körüli marketing kampányt.) A termékek sorsáról ugyanis a fogyasztó dönt, erről nem szabadna elfeledkezni a nagyobb húsfeldolgozók kereskedőinek sem. Ha arra gondolok, hogy az őszi Foodapesten már több volt a külföldi kiállító, mint a hazai, akkor érdemrendeket kell osztogatni a magyar fogyasztóknak, hogy zömmel még mindig kitartanak a hazai termékek mellett.

Ha a fentiekből nem derült volna ki, a disznóvágást a helyi iparosok és vállalkozók, munkavállalók, a húsétkek barátai finanszírozták, és járultak hozzá személyes munkájukkal is, hogy összefogják a falu közösségét, példát adjanak szolidaritásból a mai válságos időkben.