Csorbult a szakma megbecsülése

Múltidéző beszélgetés a Debreceni Hús ZRt.-nél

A szakma megbecsüléséről, jelenlegi helyzetéről beszélgettünk a Debreceni Hús ZRt. három dolgozójával, akik számára annak idején rangot, tekintélyt jelentett, amikor bekerültek a nagy múltú céghez. De vajon változtak-e ezek az értékek az idők során?

Szakoktató szemmel

Kóródi Sándor igazi rangidős a Debreceni Hús ZRt-nél, amelynek ő a legrégebbi dolgozója. A szeptemberben nyugdíjba készülő „Mester” - talán szabad, sőt ildomos is megilletni ezzel a titulussal - 1962. szeptember 1-én lépett be a céghez, ahol 1972. óta szakoktató. Feladata a tanulók gyakorlati képzésének irányítása, generációk tanulták meg a szakmát a keze alatt. Kimondani is sok, és a mai világban szokatlan, hogy 45 évet töltött el ebben a szakmában és ugyanazon a munkahelyen. A fiatalok között maga is fiatalos maradt, és megőrizte azt a szerénységet, amit nem lehet tanítani, ám aki ezt értékelte, e téren is példát vehetett róla.

- Ma már sajnos csak két éves a képzés és mostanában lasszóval kell fogni a fiatalokat - fogalmazta meg a véleményét. - Nagyobb volt a szakma, a húsipar tekintélye, amikor még három éves volt a képzés, és a jelenleginél sokkal szélesebb keresztmetszetben oktathattuk a tanulókat. A két évre zsugorodott oktatással a gyakorlati képzés kissé háttérbe is szorult, nagyobb az elméleti óraszám. Számokkal érzékeltetve ez azt jelenti, hogy az 1980-as évek vége felé Debrecenben körülbelül 180 tanulónk volt, a három évfolyamon 2-2 párhuzamos osztály, gyakorlaton 100 tanuló volt kint az üzemben naponta. Akkor még válogattak, hogy kit vesznek fel, száz jelentkezőből legfeljebb hatvanat vettek fel. A mostaniak viszont jóval kevesebben vannak, és az igazat megvallva nem is szeretik már annyira a szakmát.

Kóródi Sándor szerint a fiataloknak nagy nyereség volt, hogy beléptünk az Európai Unióba, és megjelentek a külföldi munkahelyek. Gyakran egy év se telik el a szakmunkás bizonyítvány megszerzése után és a fiatalok közül sokan máris külföldre pályáznak. Tehetik, hiszen még nincsenek kötöttségek, nincs család, a nagyobb kereset pedig vonzza őket. Bátrabbak is a külhoni munkavállalást illetően, hiszen a szakmunkásképzőben ma már tanulnak nyelvet, így könnyebben boldogulnak.

Kóródi Sándor arról is beszélt, hogy a régieknek a lótól a sertésen át a marháig - sőt, a vágóhidakon még bárányt is vágtak - ugyanazon a helyen volt módjuk arra, hogy a szakma minden egyes területét bejárják, jól megismerjék, összetettebb volt a gyakorlati képzés is. Bár összességében soha nem volt túlfizetett a húsipar, Kóródi Sándor így nyugdíj előtt mégsem elégedetlen. Úgy érzi, a bérrendezésekkel és a természetbeni juttatásokkal Debrecenben megbecsülték a dolgozókat.

A minőség alapja

Takács Péternek - aki mint tanuló 1974. szeptember 1-én kezdett a cégnél, majd 1977-ben tett szakmunkásvizsgát - szintén Kóródi Sándor volt az oktatója. A negyvenes éveit taposó férfi egy másik generációt képvisel, de ami a hűséget és a munkahely megbecsülését illeti, róla is példát lehetne venni. Több mint húsz éven át, 1999-ig folyamatosan itt dolgozott, aztán volt egy kisebb kitérő, de újra visszatért a céghez. A húsüzemben, a töltő részlegen dolgozik. Mikor felszabadult, egy ideig a csontozóban is dolgozott, majd visszatért a töltőbe, ahol pár év múlva csoportvezető lett. Mára ugyan megszűnt ez a beosztás, Takács Péter szakértelmét azonban most is megbecsülik, akárcsak ő maga a céget.

Éppen ezért fájlalja, hogy mostanában túl nagy a mozgás, valósággal átjáró ház lett a töltő. - Mire valakit betanítunk, akkorára gyakran itt is hagy bennünket - mondja ki nyíltan. - Ez azért se jó, mert csoportos normára dolgozunk, így ennek a gyakori cserének megvan az ára. Igazán jó minőségi és mennyiségi mutatókat kellő gyakorlat után lehet csak hozni, ám ha elmegy, akit betanítottunk, kezdhetjük elölről. Kétségkívül a jobb kereseti lehetőség vonzza a fiatalokat, ezért mennek máshová, ahol több van a „borítékban”. Meglepő, de olyan is van, aki meggondolatlanul hagyja itt a céget, felmond, pedig még nincs is másik munkahelye. Itt a töltőben gyakran két műszakot is lehúztunk, itt kellett lenni reggeltől estig. Most meg alig várják egyesek, hogy leteljen a nyolc óra. Még érezzük ugyan, hogy a jól képzett, régebbi, tapasztalt dolgozóknak van tekintélye, de a szakma becsülete kissé bizony megkopott.

Fordult a kocka

- A régi szakemberek valahogy igényesebbek a munkájukra - mondja ki Szarka Imre, a szakszervezeti tanács elnöke, aki maga is elég régi dolgozó. Amikor 1966. szeptember 1-én tanulóként ide került, Kóródi Sándor adta neki az első reggelit, merthogy akkor ez így működött. - Valahogy úgy van - folytatja -, hogy még mindig sokat raknak a régi dolgozók vállára, és ez nem véletlen. A szakma tekintélye sajnos, csorbult. Ma már nem úgy van, hogy aki bekerült akár dolgozónak, akár tanulónak a céghez, megveregethette a vállát. Ez ugyanis rangot, tekintélyt jelentett, de ez sajnos, ma már nem így működik. Pedig a korábbi cégek közül, amelyek itt voltak a környékünkön, mind megszűnt, mi viszont talpon maradtunk. Jelenleg 580-600 dolgozója van a cégnek, és bár gépesítettek, korszerűsítettek, ez ma is elég nehéz szakma, ahol fizikai erőt kell kifejteni.

Szarka Imre nemcsak arra a több mint negyven évre büszke, amit itt töltött, hanem a nagy múltra visszatekintő, immár 113 éves cégre is, amelynek végigkísérhette a fejlődését.

- A szakma viszont a tekintélyt illetően gyengült és fordult a kocka: ma már a piac diktál, nem a termelő. A húsipar országos szinten is leszálló ágban van, amortizálódott. Ha a privatizálás idején kiemeltebb szakmaként kezelik, ez talán most másképpen volna. Az is tény, hogy nincs elég alapanyag, egyre csökken a sertés darabszám. Bár sok húsipari cég csődbe ment, nem érzékeljük, hogy számunkra nőtt volna a felvevő piac. Az kétségtelen, hogy az élvonalban van a szakmán belül a Debreceni Hús ZRt., de bérekben nem vagyunk a második helyen a húsiparon belül. Vannak tőlünk jobban fizető cégek.

Szarka Imre elmondta, hogy az itteni szakember-képzés mindig nagy hírű volt, országos szakmunkás versenyeken a debreceni tanulók, oktatók gyakran hoztak dicsőséget a debreceni húsüzemre. Ma azonban már ez sem fokozza a tekintélyt. Olyannyira, hogy ebben az évben országos versenyen innen nem is indult el tanuló.

Szarka Imrét természetesen arról is megkérdeztük, hogy vajon a szakszervezet mennyire járul hozzá a szakma tekintélyéhez. Hogyan dolgoznak, mennyire erősek? A válasz az volt, hogy sok zivataros időszakot megértek, ami pedig a HDSZ „harcosságát” mutatja, számos megmozdulásuk volt, és el is érték a céljukat. Ami a helyi munkát illeti: Szarka Imre szerint egyetlen „puha” bértárgyalás sem volt még. Nem adta be könnyen a derekát a szakszervezet, ugyanakkor jól együtt is működnek a menedzsmenttel.