Összefogás, valódi szakszervezet

Az élelmiszer-ipari szakszervezeti mozgalom, amely a rendszerváltozás idején közel száz éves múltra tekintett vissza, komoly hátrányba hozta magát az új politikai-gazdasági berendezkedés idején. Elszédülve az önállóság és az alulról építkezés akkor divatos jelszavától, lebontotta egységes ágazati szervezetét és tucatnyi alágazati szakszervezetre esett szét. Megmaradt ugyan a szövetségi keret, és vele az illúzió, hogy egyszer majd visszaállítható lesz az egység, de ez a cél idővel egyre távolabb került a megvalósíthatóságtól. A legutóbbi időkig az a felfogás uralkodott az élelmiszer-ipari érdekvédők körében, hogy az alágazati szakszervezetek egyesítésével, az egységszakszervezet létrehozásával orvosolhatók a meglévő bajok. Ellensúlyozni lehetne a tagság fogyásából, az alapszervezetek elaprózottságából, a tisztségviselők kikopásából fakadó hátrányokat. Az egységszervezet várható előnyeiről annyit beszéltek az érintettek, hogy közben nem vették észre a helyzet megváltozását. Erre utal az a szeptemberben tartott konferencia, ahol a szövetséget alkotó szakszervezetek képviselői sokadszorra vitatták meg az egyesülés közvetlen feladatait. Az elkészült dokumentumokból és beszámolókból megállapítható, hogy a szándék erős hangoztatása mellett megint nem sikerült előbbre lépni. Lehet persze, hogy már régen nem is az egység fontos, hanem a róla való beszéd. Addig sem kell szembenézni a valódi kérdésekkel, mert azok majd úgyis megoldódnak az egység létrehozásával - gondolhatják egyesek. Lerágott csont - mondják mások.

Észre kellene venni az egységteremtés éppen porondon lévő bajnokainak, hogy az élelmiszeriparban másfél évtized alatt a tizedére fogyott a szakszervezeti tagság és már nem éri el azt a kritikus tömeget, amely egy hatékonyan működő, erős szakszervezet finanszírozásához elengedhetetlen. A létszám igen erős fogyása mellett olyan „szétfejlődés” ment végbe egyes alágazatok érdekvédelmi feltételeiben, hogy az egyesülés nem előnyös, hanem bizonyosan hátrányos helyzetbe hozna egyes szervezeteket. Megfelelő hozomány nélkül ugyanis elég nehéz jó házasságot kötni. Kétségeket támaszt az is, hogy nem látszik megfelelő vezető az egységes szervezet élére, a javasolt személy(ek) nevét gondosan titkolják. A húsipar nem veti el az egyesülés gondolatát, de a lehetséges partnereket már nem csak az élelmiszeriparon belül keresi. Az ágazati szintű fúzió lehetősége mellett pedig fontosnak tarja az alapszervezetek szintjén megvalósítható „fúziót” is. Hiába jön létre ugyanis nagyobb létszámú egységszervezet, ha apró, erőtlen, helyi eredmények elérésére alkalmatlan alapszervezetekre támaszkodik. Mindemellett mérlegelni kell, hogy a jó piaci helyzetben lévő, magas keresetet biztosító, multinacionális hátterű cégeknél dolgozó, magas juttatásokkal lojalitásra szocializált munkavállalók szolidaritására mennyire lehet számítani egy bérharcban. (A gázra lépnek vagy a fékre?) A húsosoknak ugyanis csak valódi szakszervezetekkel érdemes egyesülni, erre kötelezik hagyományai és ezt kívánják a húságazati munkavállalói érdekvédelem megkerülhetetlen feladatai is.