Ádvent Hamburgban

(Húsbotrányok.)Hamburg ünnepi díszben várja vendégeit december közepén. A nagy parlamenti választási küzdelem után az utca embere élvezi az ádvent csendjét és nyugalmát, várakozással tekint az ünnep, az új esztendő és az új kormány intézkedései felé. Karácsonyi hangulatot áraszt a repülőtér, amikor este féltízkor landolunk az észak-német kikötővárosban. Ferihegytől alig másfél órát tartott a repülőút, de már a levegőben szembesültünk a német húsipar súlyos kérdéseivel, a Lufthansa menetrend szerinti járatának fedélzetén csak bele kellett nézni a helyi lapokba. A Süddeutsche Zeitung hasábjain az új kormány élelmezési-, mezőgazdasági és fogyasztóvédelmi minisztere vitatkozik ellenzéki politikustárásával a húsbotrányok miatt szükséges intézkedésekről. A téma nagyon aktuális Németországban, a téli ünnepek nagy zabálásaira készülő fogyasztókat szinte sokkolták a romlott hústermékek értékesítéséről szóló hírek, erősen megingott a bizalom az élelmiszerek biztonságában. A lejárt szavatosságú vagy újrafagyasztott áruk átcsomagolásával, átcímkézésével manipuláló csalók komoly zavart keltettek az egész húságazatban, amelynek hullámai elérték a szövetségi kormányt is. Minden ellentét dacára ugyanis a politikusok abban egyetértenek, az állam felelősséget visel azért, hogy polgárai megbízható élelmiszereket fogyasszanak. Csak hát nem könnyű meggátolni a visszaéléseket, hiszen a profit hajszolása közben óriási érdekek feszülnek egymásnak, nehéz érvényt szerezni a tisztességnek. Az új miniszter a fogyasztók tájékoztatására helyezi a hangsúlyt, mások a civilkontrollt erősítenék, de igazi áttörést sokak szerint csak az jelentene, ha lelkiismeretes alkalmazottak feljelentenék az ügyeskedő, a fogyasztókat veszélyeztető vállalkozókat. Elvben ezt a megoldást sokan pártolnák a jó erkölcsök nevében, csak az a kérdés, hogy ki védi meg az éber és tevékeny informátorokat a munkáltatóikkal szemben.

(Szociális félelmek.) A húsbotrány többször szóba került a Húsipari Dolgozók Szakszervezetének rövid tanulmányútja során. Josef Möllenberg, a német élelmiszer-ipari szakszervezet (NGG) elnöke úgy látja, hogy a romlott hússzállítmányok akadálytalanul jutnak át a határokon, ezért egész Európára kiterjedő megoldásokra lenne szükség. A tekintélyes érdekvédő a magyar kollégáknak tartott tájékoztatóján sarkosan fogalmazott: a német húsiparban maffia-elemek jelentek meg, a minőséggel és biztonsággal nem sokat törődnek, miközben erősen kizsákmányolják a külföldi munkásokat. Elmondása szerint főként lengyeleket foglalkoztatnak 3 eurós órabérért, napi 12 órában, akik esetenként meg sem kapják a keresetüket.

Az Európai Unióról és Németországról is tesz néhány fontos megállapítást a legrégibb német szakszervezet vezetője. Úgy ítéli meg, hogy az EU valódi gazdasági térséggé kezd válni, ahol fenntartható fejlődésre kell törekedni és nem szabad megengedni a tőkeérdekek maradéktalan érvényesülését. Németországban hivatalosan 4,5 millió munkanélkülit tartanak nyilván, de ténylegesen 6-7 millió ember állástalan -állapítja meg. Erősödnek a szociális félelmek, az emberek nem akarják elveszíteni a munkahelyüket, erős nyomás alá kerültek a bérek. Fura helyzet alakult ki a húsiparban - osztja meg tapasztalatait Möllenberg kolléga -, mivel a munkaügyileg jól szabályozott Dániából a termelést átteszik az olcsóbb bérű német területekre. A holland VION Csoport felvásárolt három nagy német húsipari céget, piacvezető lett, az üzemi tanács véleményét egyáltalán nem veszi figyelembe. A német húsiparban az állatok vágását és darabolását egyre inkább kiszervezik, elválasztják a feldolgozástól és olcsó bérű külföldi munkásokkal oldják meg. A már említett lengyeleken kívül magyarok, románok, bolgárok dolgoznak ezekben a munkafázisokban. Mind inkább beszűkülnek a kollektív érdekérvényesítés lehetőségei, mivel a külföldiek nem szervezettek, a hazai csontozók pedig csoportos vállalkozási formákban szegődnek el.

(Optimista várakozás.) Őszinte érdeklődéssel figyeljük mindazt, amit a házigazdák mondanak. Helyenként mintha nem is egy német szakszervezeti székház tanácstermében ülnénk, Hamburg régi negyedében, hanem Szegeden vagy Gyöngyösön, annyira ismerősek az elhangzott mondatok. - Ágazati kollektív szerződés nincs, csak vállalati szintű megállapodások vannak, de a cégek fele nem tartja magát a tarifa szerződésekhez - mondják tárgyszerűen. Optimista piaci elemzők a német gazdaság 1,5 százalékos növekedését jósolják az új esztendőben, de ebben sokan kételkednek. Az NGG elnöke szerint csak arról van szó, hogy 2007-ben 16-ról 19 százalékra emelkedik a forgalmi adó mértéke és az előrehozott vásárlások miatt növekedhet a belső forgalom. Inkább a gazdaságpszichológiának, mint a reálfolyamatoknak lehet köszönni, ha javul a helyzet. A bértárgyalásokat már több üzemben lezárták, a 2006. évre 1,5 - 1,8 százalékos béremelésről szóló megállapodások születtek. A szakszervezet a szorító körülmények között fontosnak tartja a minimálbér bevezetését, amelynek értékét a nemzetgazdasági átlag felében, 7,5 eurós órabérben, illetve 1500 eurós havibérben javasolják megállapítani. Hasonlóra már van példa az építőiparban.

Még inkább előjönnek a "hazai érzések" amikor a német kollégák arról beszélnek, hogy a német húsipar a Fal leomlása óta túlkapacitásokkal küszködik, gyárakat zárnak be, a kereskedelmi láncok lefelé nyomják az árakat, nehéz tartani a minőséget, a húsfogyasztás elmarad a fejlett országok átlagától és romlik a szakma megítélése. Munkavállalói szempontból pedig csökken a munkahelyek száma, gyengül a foglalkoztatás biztonsága, a munkáltatók durva eszközöket is bevetnek, hogy növeljék a munkaidőt és lecsípjenek a keresetekből. Az erős párhuzamokon keserű szájízzel derülünk, de azon elgondolkodunk egy kicsit, hogy a berlini kormány távolságtartóan figyeli ezt a folyamatot. Az érdekvédelem pedig itt már nem is szorongatja a kormányt, hogy tenni kéne valamit. Hirtelen megvilágosodunk. Eddig azt hittük, hogy csak a gyenge magyar kormány nem képes lépéseket tenni a hazai húsipar válságának leküzdésére. Lám, az erősnek hitt német kormány is tehetetlen, vagy úgy tesz, mint akinek nincs dolga ezen a téren. Hát bizony, akkor már "működik" az Európai Unió, korlátlanul érvényesül a tőkeérdek. Csak hát a szociális dimenzió - ahogy Brüsszelben finomkodóan mondják - mintha már csak szavakban élne.

(Jönnek a hollandok.) A német húsipart, ha sok is az áthallás és a párhuzamos történet, nem lehet közvetlenül összevetni a magyarral. Szakszervezeti adatok szerint Németországban a húságazat 106 ezer embert foglalkoztat, az átlagos órabér 13 euró. Egy ledolgozott munkaórára 2003-ben alkalmazottanként 135 eurós árbevétel jutott, 2004-ben 157 euró és 2005-ben is 8-10 százalékos növekedéssel számolnak. Tehát gyorsan javul a termelékenység. A 10 legnagyobb árbevételt elérő vágóhíd 29 millió sertést vág le évente, ami kiteszi a teljes vágásszám közel kétharmadát. A 10 legnagyobb cég közül a forgalmat tekintve a 2., a 3. és 6. helyezett került a VION Csoport kezébe. Az új egyesülés Németországban közel 10 millió sertést vág le és 4,8 milliárd eurós forgalmat ér el 8 ezer munkavállaló foglalkoztatásával. A hollandok marhavágásban már piacvezetők Európában, sertésben második helyen állnak, de jelen vannak a júh- a szárnyas- és a vadhús piacán is. Nyilvánosan meghirdetett céljuk, hogy vezető szerepet foglaljanak el a hús- és élelmiszer-iparban.

Szakszervezeti szempontból nagy kihívást jelent az új egyesülés. A VION Csoporttal olyan kollektív szerződést kell kötni, hogy a munkaidő, a bérek és más juttatások ne a gyengébb mutatóval rendelkező üzemegységek felé mozduljanak el, hanem a kedvezőbb pozíciók képezzék a sarokpontokat. Annyi bizonyos, hogy az eltérő bérek és munkaidő mellett nem lesz könnyű a húsüzemenként változó pótlékokat, szabadságot, nyugdíjpénztári befizetéseket elfogadhatóan azonos szintre hozni. Máskülönben viszont a munkavállalók igazságtalannak érzik a díjazásukat, hiszen nem csak a cégcsoporton belül, de az egész országban áttekinthetőek a bértarifák. A német munkapiac nem enged annyi sumákolást, mint a magyar. Nálunk azért fájnak kevésbé az igazságtalanságok, mert ki azok sem derülnek, jól szervezett titkolózás lengi körül a fizetéseket, vonjuk meg a tanulságot.

(Régi vívmányok.) Wolfgang Endling és Gerd Pohl, az NGG szakértői jól ismerik a helyzetet. Példaként bemutatják a Südfleisch Holding, az egyik VION-szerzemény kollektív szerződésében rögzített szociális mutatókat. A viszonyítási pontot jelentő szakmunkások órabére 11-13 euró a cégcsoportnál. Ötnapos munkahéten a munkavállalók 38,5 órát dolgoznak, a túlóra és az éjszakai munka pótléka 25 százalék, a vasárnapi munkáé pedig 50 százalék. Életkortól függetlenül 30 nap szabadság jár a dolgozóknak, amelyből három hetet egybefüggően vehetnek ki, hozzá plusz félhavi fizetést kapnak. Plusz két-két napi szabadság jár házasságkötés, közeli hozzátartozó halála és költözködés esetén. Kapnak 13. havi fizetést, ami a bérük 70 százaléka, és évente a munkáltató 530 eurót fizet a nyugdíjpénztári számlájukra, valamint további hozzájárulást a kiegészítő nyugdíjpénztárba.

Most ezeket a juttatásokat kellene összhangba hozni a VION többi vállalatának a tarifáival. Nem könnyű, már csak azért sem, mert minden "vívmány" mögött több évtizedes munkaharc áll. Az NGG büszke a munkavállalói érdekvédelemben elért sikereire, amelynek főbb állomásait szívesen idézik fel a vendéglátók. 1959-ben harcolták ki a 40 órás munkahetet, amelyet tíz évvel később még lejjebb szorítottak a többműszakos munkahelyeken. Közben elérték, hogy külön pénzt kapjanak a nyári szabadsághoz. A nyolcvanas években elérték az előnyugdíjazás lehetőségét, később a nők helyzetének javítását. Közel fél évszázadra visszanyúló megállapodásos rendszert, amelynek minden állomásához komoly érzelmek is fűződnek, kellene most hirtelen átstrukturálni. Együtt bámulunk a feladványra a német kollégákkal. Közben arra gondolunk, hogy az iparági trösztökön szocializált kelet-európai munkapiacok vélhetően kevesebb megrázkódtatással képesek megoldani hasonló feladatokat.

(Új szolidaritás.) Mindent összevetve úgy látszik, hogy a német munkapiac szereplői nem a külföldi tőke, hanem a külföldi munkaerő beáramlásában látják a fő veszélyt, főként az olcsó bérű kelet-európai munkavállalók foglalkoztatásában. A munkaerő szabad áramlásának útjába állított korlátok, amelyek az EU-bővítés pillanatában elégségesnek tűntek, szinte semmit sem érnek a német munkavállaló szemével. Azt tapasztalja ugyanis, hogy a szolgáltatások szabad áramlása címén nyitva hagyott kiskapun keresztül az újonnan csatlakozott országokból könnyen bemasírozik a munkaerő. Lehetne persze elmélkedni az Európai Unió kibővítésének politikai dimenzióiról, a fejlett és fejlődő tagországok közötti szociális szakadékról, de ez aligha vigasztalná meg a német munkavállalót, aki egy keleti "olcsójános" miatt éppen elveszítette az állását. Többnyire nem lenne képes elfogadni racionális magyarázatokat, miként a német kormány sem vette a fáradtságot, inkább kriminalizálta a magyar hentesek munkavállalását, munkapiaci térfoglalását a német húsiparban.

Úgy látszik, a német érdekvédők számára egyelőre tabu téma a szabad munkavállalás, a korlátok lebontása, és alapvetően nemzeti alapon védik a munkahelyeiket. Ugyanakkor a szolidaritás különböző formáinak a kifejlesztésében kezdeményezőek. - Nem mindegy, hogy a közös európai ház viskó lesz, családi ház, avagy toronyépület - mondják. Meggyőzően érvelnek, hogy lépésváltásra van szükség a szolidaritás terén, a globalizált tőkével szemben mit sem érnek a lokális szembenállások. A szakszervezetek nemzetközi együttműködésének tétje változatlanul az, hogy a munkavállalókat ne játszhassák ki egy más ellen.

(Magyar vándor.) Nem könnyen, de az NGG megszervezett egy üzemlátogatást Lübeckben. Érkezéskor elmondjuk a vendéglátóinknak, hogy csoportunk "lefedi" a magyar húsipar 80 százalékát.- A fennmaradó 20 százalék nálunk van! - jegyzi meg a szimpatikus német üzemvezető derűt keltve. Megerősíti, amit hírből már tudtunk, hogy a lübecki vágóhídon 1996 óta dolgoznak magyarok. A 200 főt foglalkoztató üzemben 2005. év végén az állomány kétharmada honfitársunk.

A fotózást előbb engedélyezik, majd visszavonják. - Ez már az új idők jele - mondja sajnálkozva az üzemvezető, arra utalva, hogy az üzeme a Nordfleisch holdingon keresztül a VION Csoport tagja lett. Egyebekben teljesen nyílt és őszinte válaszokat ad a kérdéseinkre, amelyben segítségére van Szabó Katalin, a magyar munkaközvetítő képviselője is. A magyarokat dicséri, szorgalmasak, nem lopnak és a városban sem randalíroznak, nincs velük baj. Szavainak nincs éle, de szokatlanok a fülünknek, mint ahogy a bejáratnál látható tábla is, amelyen a büntetési tarifák olvashatók: szemetelés 5 euró, hajháló hiánya 10 euró, és így tovább mintegy húsz tétel.

A szalag mellett kevés idő jut arra, hogy a magyar kollégákkal szót váltsunk. Mónus János harmincas éveiben járó művezető, akit véletlenül megszólítunk, elmondja, hogy a végzett munkától függően nettó 1000-1200 eurót keresnek, napi 8-9 órás munkával. A cég bérel lakásokat, 2-3 fő lakik egy szobában. Napi háromszori étkezést kapnak az üzemben ingyen. Többet nem kell dolgozni, mint otthon, de a követelmények szigorúak. Általában két évet húznak le kint a magyar munkavállalók, legnagyobb nehézséget a honvágy leküzdése jelenti. Maga az üzem kevés újdonságot kínál a csoportunk tagjainak, a technológia ismerős, a gépek és szerszámok kicsit leharcoltak. A teljesítmény azonban imponáló: éves szinten 650 ezer sertést vágnak, ami éppen megegyezik a Pick frissen bejelentett 2006. évi terveivel. (Ha innen nézzük, nem is volt túlzás az üzemvezető 20 százalékról tett megjegyzése.)

A jó hangulatú üzemlátogatás végén az NGG területi képviselőjétől megkapjuk a helyi lap aznapi számát, amely arról tudósít, hogy Lübeckben elveszik 200 munkahely, bezárják a 120 éves vágóhidat. Házigazdáink nem cáfolják a hírt, de biztosat nem tudnak, ezért a magyar munkavállalóikat sem tájékoztatták munkahelyük esetleges elvesztéséről. A lap tudósítása szerint a VION bejelentése, hogy Lübeckből a termelést áttelepíti Alsó-Szászországba, meglepte a város vezetői is, mivel korábban új befektetésről, korszerűsítésről folytak tárgyalások. A szakszervezet felhívta a figyelmet, hogy az üzem megfelel a legmagasabb követelményeknek és megbeszéléseket kezdett tagjai, a magyarokon kívül az üzemben dolgozó 58 német munkavállaló sorsáról. A helyi menedzsment pedig felfelé mutogatott, hogy a konszern csúcsán dől el minden. Mindehhez a lap jegyzetírója hozzátette: a régi lübecki iparból szinte nem marad semmi, a német gazdaságban zajló mélyreható változásokat nem lehet feltartóztatni.

Hát, ilyen lett a lübecki karácsony.

(Lesz foci.) Advent utolsó szombatján Hamburgban mindenki az utcákon tolong, utolsó lehetőség az ajándékok beszerzésére, mert az aranyvasárnap már a kereskedőké, nekik is jár a pihenés. Teljes díszben a város, a főpályaudvartól a városházáig fényárban úsznak a házak, áruval, étellel és itallal zsúfoltak az utcára telepített pavilonok, tart a nagy Karácsonyi Parádé. Utcai zenészek szórakoztatják a járókelőket, régi lovaskocsin vonulnak maskarások, télapók és tündérek hada rázza a csengőket. Forralt bor, grog és sültkolbász illata kering a levegőben. A kóstolás nem maradhat el, már csak azért sem, mert közvetlenül az utazás előtt a budapesti Vörösmarty téri kínálatot gusztáltuk, itt az alkalom az összevetésre. A részletekről majd máskor, itt most csak annyit, hogy a bratwurst a currywurst, és a "félméteres" kolbász ellen esélye sincs a névtelen és bizonytalan származású budapesti kínálatnak.

Mielőtt hazautazunk, aranyvasárnap kitűnő programnak ígérkezik a Városháza megtekintése. Több annál, a pompás termek és a bennük működő intézmények megismerése révén, az előző napi kikötői körút élményével súlyosbítva, egy kicsit közelebb jutunk ennek a gazdag múltú városnak a lelkéhez. A múltba révedéstől öles plakát ránt vissza bennünket amikor kilépünk az épületből: Németország készül a futball-világbajnokságra. Lesz mire várakozni a karácsonyi ünnep után is…