Válságban lévő iparág, csökkenő szolidaritás

Ha nem vigyázunk, kijátszanak bennünket egymás ellen

Kapuvári József, a HDSZ elnöke szerint a húságazat válságban van: miközben a gazdák magasabb felvásárlási árban érdekeltek, a kereskedelmi láncok pedig akár a minőség rovására is egyre lejjebb nyomják a fogyasztói árakat, az egymást váltó agrárkormányzatok nem fordítanak figyelmet az ágazatra, s immáron a nemzetközi verseny is szorongatja a cégeket. Nemigen volt mostanság olyan hónap, amelyikben ne jelentettek volna be jelentős elbocsátásokat az ország valamelyik húsüzemében - legutóbb Gyulán és Szegeden. A Húsipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke úgy látja: a mindennapi betevőért vívott harcban a dolgozók is egyre kevésbé állnak ki egymásért, a szolidaritás minden eddiginél alacsonyabb szintre süllyedt, ami öngerjesztő folyamatként még inkább arra készteti a tulajdonosokat, hogy kijátsszák egymás ellen az egyre kiszolgáltatottabb munkavállalókat.

- A nyáron megalakult a demonstrációs bizottság. Kilátásba helyezték: ősszel országos tüntetést szerveznek, ha nem kezdődnek érdemi tárgyalások az agrártárcával a húsipari szektor rendbetételéről. A gazdák néhány éve búzát borítottak a minisztérium elé - a húsosok megmozdulása is ilyen látványos lesz?

- Ötleteink vannak, ám a konkrét megvalósításról egyelőre nem született döntés, még bízunk abban, hogy erre nem is lesz szükség. Az elmúlt tizenöt évben az agrártárca nagy deficitet halmozott fel a húsiparban: közös érdek, hogy felszámoljuk a mulasztásokat és az ágazat helyzete stabilizálódjon. Hiányoljuk ugyanakkor, hogy mind a mai napig nem született ágazati stratégia, a kormány nem tűzte napirendjére a húsipar helyzetét, holott az utóbbi időszakban is egymást érték a hírek a nagy múlttal rendelkező, hungarikumokat előállító húsipari cégeknél zajló elbocsátásokról, kapacitásszűkítésekről.

- Magánkézben lévő, nem ritkán tőkeerős befektetői háttérrel rendelkező vállalatokról beszélünk. Miért kellene ezeket az adóforintokból támogatni?

- A gabonatermő földek is mind magánkézben vannak, a kormányoknak mégis mindig az egyik legnagyobb kihívást az jelenti, hogy egyességre jussanak az elégedetlenkedő gazdákkal. Mi azt akarjuk, hogy a húsipart is vegyék legalább ennyire komolyan. Az agrárvezetés politikai irányultságtól függetlenül mindig parasztpolitikát folytatott. Hosszú távú, megvalósítható célok nélkül, leginkább a közvetlen politikai haszon reményében támogatta a termelőket.

- Nem sok gazdával beszéltem eddig, aki esténként imába foglalta volna az éppen aktuális mezőgazdasági miniszter nevét. Sokszor hangzik el a vád: a húsipari cégek egy része packázik partnereivel, igyekeznek egyre lejjebb nyomni az átvételi árakat, közben pedig csak egy-két hónap elteltével fizetnek, ha fizetnek.

- Előfordul, hogy a vállalatok maguk is kényszerhelyzetben vannak. Viszont az is igaz, hogy több a tisztességtelen versenyt folytató vállalkozás, mint korábban. A kereskedőláncok minőségi megkötések nélkül préselik lejjebb az árakat. A gyilkos árverseny kedvez az ügyeskedőknek: elszaporodtak azok a kis- és közepes vállalkozások, amelyek költségeik minimalizálásával tudnak versenyképesek lenni. Megnőtt a feketemunka aránya. A kisebb cégeknél nincs szakszervezet, kollektív szerződés: a hentes sokszor maga viszi a bárdot és a munkaruhát is. Tisztességtelen verseny alakult ki, amelyben egyes kis üzemek azzal tudják sakkban tartani a nagyokat, hogy alájuk ígérnek. Mindeközben minden olcsósítás a minőség rovására megy: tessék megnézni, hogy az utóbbi időszakban hány élelmiszerlánc üzleteiből kerültek elő rossz minőségű, kórokozóval fertőzött, beazonosíthatatlan húskészítmények. Ez nem védhető azzal, hogy az árverseny a fogyasztók érdekeit szolgálja: szalmonellás kolbászt venni akciósan sem éri meg.

- Mégis mindig a régi EU-tagállamokat hozzák fel példaként, ha követendő gyakorlatot akarnak bemutatni, pedig a multik Nyugat-Európában már régebb óta ott vannak, mint nálunk.

- Nem mindegy, hogy milyen feltételeket diktálnak a multinacionális cégeknek. Dániában 5 és fél millió ember él, mégis évente 25 millió sertést hizlalnak nyereséggel. Egyes számítások szerint a magyar húsiparban elérhető profitnak közel kétharmada a forgalmazó és kereskedő cégek között oszlik meg, minden más szereplő a maradékon marakodik. Mint minden ágazatban, a húsiparban is fennáll az érdekellentét, hogy ki mekkora arányban részesüljön a megtermelhető profitból. A jelenlegi helyzet viszont a mezőgazdaság és feldolgozóipar egyik szereplőjének sem jó: a cégek egyre több külföldi alapanyagot dolgoznak fel, mindeközben a gabona eladhatatlan, mert az állatállomány megfogyatkozott. Éppen ezért akarjuk elérni azt, hogy legyen végre ágazati szakpolitika: üljünk le egy asztalhoz a gabonatermelőkkel, állattartókkal, érdekképviseletekkel, az egymással konkurenciaharcot folytató húsipari cégekkel, forgalmazókkal és kereskedőkkel, s a kormány alakítson ki egy olyan stratégiát, amely lehetővé teszi a tervezést, átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé teszi a viszonyokat.

- Többször nyilatkozta már, hogy az utóbbi három évben háromezer húsipari állás szűnt meg, ennek fele az EU-hoz történt csatlakozás óta. Úgy tűnik, hogy a helyi szakszervezetek nem sok vizet zavarnak, a cégvezetők mindig véghezviszik elképzeléseiket.

- Az érdekképviseletek eszköztára széles, ám azt valóban be kell látnunk: piacgazdaságban a tulajdonosoké a döntés, mit kezdenek a vállalkozásaikkal. A gond az, hogy Magyarország azon államok közé tartozik, ahol nagyon könnyű megválni a munkaerőtől. A kormányok azt hirdetik, hogy az egyes szektoroknak rugalmasan kell alkalmazkodniuk a változásokhoz, ennek jegyében pedig a tőkének szinte mindent megengednek a munkavállalók rovására. Mindehhez társul, hogy a munkások között is egyre kisebb a szolidaritás. Nyugat-Európában alkalmanként egy-egy egész ágazat hallatja a hangját akkor, amikor valamelyik városban állásokat szüntetnek meg. Magyarországon elképzelhetetlen, hogy például egy gyulai elbocsátás kapcsán egy másik húsipari cég munkásai szolidaritási sztrájkkal is tiltakozzanak.

- Éppen a Gyulai Húskombinát nem jó példa, mert ott országos demonstráció volt akkor, amikor a menedzsment felmondta a kollektív szerződést - igaz, a tiltakozás egybeesett azzal, hogy a HDSz éppen ott tartotta választmányi ülését. A gyulaiak a vágóhíd leállításakor is sztrájkkal fejezték ki együttérzésüket az elküldöttekkel. Viszont adódik a kérdés: mit értek el vele?

- Azt érték el vele, hogy ahogyan ön most emlékszik erre, úgy remélhetőleg országszerte sok más emberben is él a kép a kollektív szerződést látványosan eltemető alkalmazottakról, a gyászszalagot viselő gyulai munkásokról. Éppen az ön által felvetett kérdés a rákfenéje az érdekképviseleti munkának: egyre többen érzik úgy, hogy felesleges bármit is tenniük, úgysem változik semmi. A Pick szakszervezeti vezetője korábban ezeken a hasábokon is nyilatkozott arról: az érdekképviselet fogatlan oroszlánként volt kénytelen tárgyalni az elbocsátásokról, mert a vállalat dolgozói csendben maradtak, a sarokba húzódva féltették munkahelyüket. Még az érintett területek dolgozói sem voltak igazán szolidárisak a többiekhez, nemhogy más részlegek munkásai.

- A cégvezetők kezében mindig ott az adu: ha tiltakoznak az érdekvédők, a vállalatnak veszteséget okoznak, emiatt még több embert kell majd elküldeni.

- Ezek hamis érvek, a megfélemlítést szolgálják, sajnos egyre gyakrabban sikerrel. A szakszervezeteket mindig is szerették bűnbakként beállítani akkor, ha valami nem jól működött. Jó példát adnak erre a béralkuk. A legtöbb helyen a munkakörülményekhez képest alacsony a bérszínvonal, ugyanakkor néhány vállalat gyakorlata azt példázza: ha a menedzsment jól végzi a dolgát, tisztességes fizetések mellett is képes nyereséget elérni. A szakszervezeteknek a tiltakozással nem a veszteségokozás a céljuk, hiszen ha csődbe megy a vállalat, nem lesz kit képviselni.

- Gyárbezárás nélkül is egyre kevesebb ember alkotja a tagságot.

- A taglétszám valóban csökkent, ennek azonban nem kilépések, hanem elbocsátások és nyugdíjazások állnak a hátterében. A fiatalokat nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy csatlakozzanak az érdekképviselethez. Sokan érvelnek azzal: minden fillérre szükségük van, s nincs pénzük tagdíjra. Nem látják be: hosszú távon sokkal többet veszíthetnek, mint az a néhány ezer forint, amit a tagdíjon egy évben megspórolnak. Azoknak, akik feleslegesnek tartják a szakszervezet működését, azt szoktam tanácsolni: próbáljanak meg egy-két hónapot olyan cégnél eltölteni, ahol nincs szervezett érdekképviselet.