Az otthon íze

Állok a cég bejárata előtt. A homlokzati felirat az üzem fennállásának ötvenedik évfordulóját hirdeti. Újabb évfordulók azonban itt már nem lesznek, ha csak fel nem támad haló poraiból a cég, amely a bukásával sok embert rántott magával a mélybe. Nehéz bármit is írni a Zalahúsról. Mindig is nehéz volt. Külön utakon jártak a zalaiak, másokról elmondták a véleményüket, de magukról nem szívesen beszéltek. Kezdetben nagyon komolyan vették, hogy valódi tulajdonosai a munkavállalói résztulajdonosi program keretében privatizált vállalatnak. Szívesen eltöprengtek azon, hogy a profitot vagy a bérérdekeltséget tekintsék-e előbbre valónak. Úgy alakult azonban az élet, hogy ezen sokáig nem kellett gondolkodniuk, a cég első embere megoldotta ezt a kérdést, módszeresen magához vette az alkalmazottak részvényeit. S megoldott minden mást is Farkas Imre elnök-vezérigazgató, aki a zalaiak "atyja" lett. Abszolút hatalom, aki jó atyaként gondoskodott a zalai húsosok nagy családjáról. Az atya dolgairól pedig nem illett nyilvánosan beszélni. Egymás között persze mindig a Főnök volt a téma és az évek multával Farkas Imre is szívesen beszélt magáról. Szép legendárium kerekedett a családi vágóhídból kifejlődött nagyüzemről, a minden ajtót megnyitó személyes kapcsolatokról, a szépen gyarapodó magánvagyonról. Sokak szemében úgy tűnt, hogy az atyán az évek sem fognak, hatalma kiterjed az örökkévalóságra is.

Az otthon íze. A zalai szlogen a fogyasztóknak szólt, de inkább a zalai húsüzem vezetői és munkásai tették magukévá az üzenetet. Otthonosan akarták érezni magukat a gyárban, amelyhez a sorsukat kötötték. Elfogadták és félték az atya intelmeit, gyanakodtak a külvilágra, az érdeklődő szakmabeli kollégákra, akik netán másként gondolkodtak érdekvédelemről, bérharcról vagy a menedzsment és a munkások viszonyáról. Úgy hitték, hogy vigyázni kell az otthon ízére, belső világára.

Alig másfél éve, hogy zalai érdekvédőktől azt próbáltam megtudakolni, hogy a kíméletlen piaci küzdelemben képes lesz-e talpon maradni a Zalahús? Nem értették a kérdést, illetve úgy ítélték meg, hogy velük kapcsolatban ilyen kérdés fel sem merülhet. Sejtetni engedték ugyan, hogy az atya már nem tudja kézben tartani a dolgokat, a környezetének pedig lehetnek más célja is. Hihetetlennek tűnt, hogy esetleg közeleg a vég. Legyen mentsége a kollégáknak, hogy Farkas Imre helyzetét a városi és a megyei vezetés is rosszul ítélte meg, legalább is erre lehet következtetni a nem rég adományozott díszpolgári címből.

Állok a főporta előtt, a cég zászlait lobogtatja a szél. Az otthon íze keserű, rossz, émelygős. Mit lehetett volna tenni? Azon túl, hogy az összeomlás pillanatában Kapuvári elnöknek egy szakszervezeti vétóval legalább a munkavállalókat megillető törvényes járandóságokat sikerült kikaparni a romok alól. Eszembe jut a néhány évvel korábbi történet, amikor a Húsos megüzente Farkas Imrének, hogy rosszul számol és kirobbanhat egy sztrájk a cégénél, ha nem enged a dolgozói bérkövetelésnek. A cikkhez az egyik zalai érdekvédő adta a nevét, akinek a lap megjelenése után hat hétig félve-tisztelve viszonozták a köszönését is a cég dolgozói. Hat hétig tartott ugyanis amíg akadt valaki, aki bátorságot vett és megmutatta az atyának a Húsos cikkét. Farkas Imre megértette az üzenetet, végrehajtotta a kívánatos béremelést. Semmilyen formában sem reagált az írásra, később nyilatkozott a lapnak, mintha mi sem történt volna. A kollégának viszont nem volt maradása, nem a cikk miatt, hanem mert lopáson érték és kilépett a cégtől. (Régi szabály: egy érdekvédő ne lopjon és ne igyon, mert azzal feladja a magas labdát.)

Minden esetre a Zalahús munkavállalóinak jót tett volna egy kicsit több nyilvánosság. Ha a lapunk másoknál kevesebbet foglalkozott a zalaiak helyzetével, nem a szerkesztőségen múlott. Sajnálkozhatunk, de ez már nem változtat a tényeken: a hazai húsipar története Zalában véget ért. Legalább is egyelőre. Habár Zalaegerszegen, Nagykanizsán vagy Lentiben ezt sokan nem veszik tudomásul. Árusítanak a mintaboltok, virítanak a régebben kihelyezett reklámok és felbukkannak az ismert termékek. Pislákol a remény, hogy egyszer még élvezhetjük az otthon ízeit. Bárcsak így lenne.