Százas, tempó nélkül

Két telefonszámot kaptam a kilencvenes évek elején, két ágazati szakszervezeti központ elérhetőségét, mindkét helyen szóvivőt kerestek. Akkoriban kezdődött a szóvivősködés divatja. Előbb az ÉDOSZ-t hívtam, korábban néhányszor megfordultam az épületben és az élelmiszergazdaságot közelebb éreztem magamhoz, mint a másik ágazatot. Néhány hónap múlva így lettem az ÉDOSZ alkalmazottja. Akkor még kéttucatnyi ember dolgozott a szervezetben, természetesen önálló szakszervezeti alapszervezet is működött a székházban, amelynek tagja lettem. A belépési nyilatkozat leadásával egyidejűleg bejelentettem hogy a tagsággal járó kötelezettségeket maradéktalanul teljesítem, de tagi jogaimról lemondok. Hamar rájöttem ugyanis, hogy ha komolyan veszem az érdekvédelem kínálta lehetőségeket az ÉDOSZ apparátusában, akkor hamarosan válaszút elé kerülök. Aktív, jogaira kényes munkavállalóként annyi konfliktus szakad a nyakamba, hogy előbb-utóbb lemondhatok a munkahelyemről. Akkor is már oly sok zavar, viszály, esetlenség és tehetetlenség volt a szövetségben, amit felelősségtudó ember nehezen tud elviselni. Jogaimmal együtt az erkölcsi kötelezettség terhét is lerakva, csak néha-néha ragadtattam magamat kritikára. Ezt a belső szolidaritásnak tűnő álláspontot nem volt nehéz képviselni, mert akkoriban lehetett mentséget találni az ÉDOSZ belső gyengeségeire. Ha előveszem néha a szövetségi újság régebbi számait, sok jó példát találok arra, hogy a szakszervezet képes volt időnként felülemelkedni belső bajain és valóban azt tette, amit kell, védte a munkavállalók érdekeit.

Teltek közben az évek, a központból fokozatosan elkoptak a szakértők, a tagszervezetekben leapadt a tagság, a vezetők közül pedig többen átcsúsztak a nyugdíjra jogosító korhatáron. Történt mindig valami, de az alapvető bajokat illetően nem változott semmi. A központ nem lett az érdekvédelem centruma, a szövetséget alkotó tagszervezetek között állandósultak az ellentétek, és mindenki távolabb került mindenkitől. A központ az alapszervezetektől, a vezetők a tagságtól, a régi emberek az újaktól és a munkavállalók a saját szervezetüktől. Maga az ÉDOSZ pedig távolabb került a kormányzati tényezőktől, a minisztériumi irányítóktól, a szakmai elittől, saját múltjától és jövőjétől. Voltak persze mentőakciók, hiszen egy százéves szervezetben fokozatosan enyészik el az életerő, tart egy darabig még a lendület. Kapott a szervezet injekciókat, hol a politikától, hol a külföldi kollégáktól, de az újjászületés csodája elmaradt. Az új magyar kapitalizmus, a multinacionális tőke egyre izmosodott, a szakszervezeti szövetség pedig egyre csak sorvadt. Igaz, hogy az ÉDOSZ nem állt egyedül ezen a téren, vele együtt süllyedt le több ágazati központ. Egykor büszke szakmák képviselői, bányászok, textilesek, nyomdászok és mások, néhai óriások lettek törpék röpke másfél évtized alatt. Csakhogy amíg a bányákat, a szövödéket bezárták, számos élelmiszeripari üzem megmaradt. Az átalakulás során sok munkahely megszűnt ugyan, de azért elég sok lábra állt és új erőre kapott. Maradt tér bőven a munkavállalói érdekvédelem működésére.

Visszatérve arra a két telefonszámra, talán jobban járok, ha a másik számot tárcsázom. De nem tartom ezért pechesnek magamat. Talán egy évig voltam az ÉDOSZ alkalmazottja a kilencvenes évek elején, később szerződéssel szerkesztettem a szövetség lapját. Posztomról kétszer is lemondtam, mert nem vállalhattam adott helyzeteket. Néhány éve már a gyulai alapszervezethez tartozom, utoljára a Danone-ügyben vettem részt közvetlenül az ÉDOSZ munkájában, ennyi kihagyás után a tagtársak megbízásából novemberben mégis elmentem a szövetség kongresszusára. Minden várakozás nélkül foglaltam el a kijelölt helyet, hiszen az előkészületek csatazajából nem számítottam különösebb fordulatra. Ami történt, nem mondhatnám, hogy nagyon meglepett, mégis nehezen írom le azt az érzésemet, hogy most már nincs remény. Századik születésnapjához közeledve az ÉDOSZ talajt fogott, leült, megrokkant, megbénította saját súlytalansága.

Elvont megállapítások helyett lássuk azt, ami történt. Csak a lényeget, mert ez egy végtelen történet. Az utóbbi évek legfőbb kezdeményezése volt a szövetségben - több év távollét után a húsosok ezért tértek vissza -, hogy a rendszerváltáskor szétforgácsolt szakágazatok egyesülnek és egységes szervezetet hoznak létre. Összeadják anyagi és szellemi erőforrásaikat, és megújult energiával visszafordítják a hanyatlás folyamatát. Ez a kísérlet az elmúlt években meghiúsult, megbukott, mert senki sem akart félreállni és senki sem akart kisebb székre ülni. Mármint az érintett vezetők közül. A tagságot nem kérdezte meg senki a dologról. Az öt éves választási ciklus lejártával az elmaradt egyesülés kudarcával kellett nekivágni a kongresszusnak. A központban pedig már csak három ember maradt, akik egyáltalán szóba jöhettek a szövetségi vezetői feladatok ellátására. Közülük az egyik a HDSZ elnöke, képzettségben, tapasztalatban többet nyom a latban két társánál. Ezek a tényezők azonban egy ideje már nem sokat számítanak a szövetségben.

A két gyengébben pozícionált kolléga elvégezte a demokratikus játékszabályok által megkívánt matematikai számításokat és úgy döntöttek, hogy képzettségbeli és egyéb hátrányaikat megfelelő szavazatszámmal pótolják. Akárcsak egy részvénytársaságban, bár a szakszervezet messzemenőkig nem az. Kiszámolták a szükséges voksokat, megszervezték az őket támogató szavazógépet, és jelöltették magukat a két legfőbb vezetői posztra. A píár területén sem voltak tétlenek, hirtelen az egyesülés felülmúlhatatlan bajnokainak tüntették fel magukat. Akadtak persze apróbb nehézségeik, de ezeket nagyvonalúan megoldották. Látván, hogy a taglétszám arányában kevés lehet a rájuk eső szavazat, a tagszervezetek vagyonának mértékével korrigálták a meghívott küldöttek számát. Miután pedig egyikük már meghaladta a nyugdíjkort, azt kezdeményezték, hogy csak egy évre válasszon a kongresszus vezetőket. Úgy érezhették, snassz lenne hatvanon túl négy-öt évre elnöki széket igényelni. A diploma hiányát pedig úgy próbálták palástolni, hogy nem adták közre a jelöltek életrajzát.

Ilyen „előkészületek” után nagyon érdektelen eseménnyé vált a szövetség kongresszusa. Üres beszédek, alig titkolt indulatok és taktikázások jellemezték a tanácskozást. A szakmáról, a tagságról és az érdekvédelemről alig esett szó. A szavazásra való összpontosítás lekötötte az erőket. Végül mégis hiba csúszott a voksolásba. Talán a nagy akarás bosszulta meg magát, de több szavazólapot számláltak össze, mint ahány küldött a teremben volt. Úgy látszik az akció irányítói nem bíztak a saját táborukban. Vagy nem tudnak hetvenkettőig sem számolni... De akkor minek vállalnak megbízatást ilyen emberek.

A kongresszuson részvevő húsosok pontosan látták, hogy milyen játszma zajlik a szemük előtt. Annyit tehettek, hogy megpróbálták „tesztelni” a szavazógépet, milyen fegyelmezetten működik. Miután a nap végére meggyőződtek arról, hogy nem a mozgalom hagyományos értékrendje, az alkalmasság mércéje, hanem a tagszervezeti sovinizmus irányítja a küldötteket, felkérték a HDSZ elnökét, lépjen vissza az ÉDOSZ elnökének való jelöléstől, ne vegyen részt egy méltatlan megmérettetésben. A visszalépés után eldőlt a meccs. Utólag persze akadtak jelentkezők, akik állították, hogy a Húsos elnökére szavaztak volna, he nem lép vissza, de ezt a szándékukat előzőleg gondosan titkolták.

Az ÉDOSZ megválasztott elnöke és alelnöke a kongresszust követő első elnökségi ülésen javaslatot tett a szövetségben végzett munkájuk külön díjazására. Százezer forintot akarnak havonta. Nyilvánvalóan a száz éves évfordulóra való tekintettel.