Utak Európába (1.rész)

Az európai szociális modell jövője

Az Európai Unió közép-európai bővítése nem akármilyen történet. A belépő országokban a bővítés a szociális rendszer és a munkaerőpiac stabilizálása nélkül ment végbe. Az EU eredeti 15 országában pedig - a globalizáció és a mélyreható strukturális krízis következtében - erősen csökkent a szociálpolitikai osztozkodás játéktere. Ez kérdéseket vet föl a nyugat- és közép-európai szakszervezetek számára egyaránt, minthogy a szociális párbeszéd eddig kifejlesztett mechanizmusai sem az új realitást nem tükrözik (minden területen a bérek és szociális juttatások megkurtítása figyelhető meg), sem a problémák megoldásához nem járulnak hozzá.

A csatlakozási sztori előttünk játszódott le. Tizenöt évvel a rozsdás vasfüggöny lehullása után az egykori Szovjetunió csatlósai közül nyolc ország bekerült az Unióba. Olyan országokról van szó, amelyek nem csak hogy kommunista múlttal terheltek, de - az átalakulásért tett erőfeszítéseik iránti kötelező tisztelet mellett is kimondható - nyugat-európai mércével mérve még hosszú gazdasági, társadalmi és szociális fejlődési utat kell bejárniuk. A 2004-es bővítéssel Közép-Európa integrációjának folyamata persze még messze nem fejeződött be. Olyan országok, mint Bulgária, Horvátország és Románia, de az egész Balkán, amely súlyos fejlődésbeli lemaradással küszködik, szintén csatlakozni kíván. Milyen kérdéseket vet fel a nyugat-európai szociális modell hanyatlása és a közép-európai társadalompolitikai realitás a szakszervezet-politika szemszögéből?

A megérkezés

Az 1989/90-es évek politikai áttörését Közép- és Kelet-Európában sok szempontból Európába való visszatérésként értelmezték. Visszatérés a jogállamhoz és a pluralista demokráciához, felszabadulás Moszkva befolyása alól. Ebben a fényben kell látni az EU-szavazásokon tapasztalt egyértelmű többséget. Ezek a szavazatok mindenütt egyben a NATO-tagsághoz is kapcsolódtak, és az emberek egyértelműen a béke és a jómód Európájára mondtak igent. A 2004. május 1-i csatlakozás ebben az értelemben egy fejlődési szakasz zárókövét jelentette. A kritikusok ezzel szemben rámutatnak, hogy ez a belépés még nem teljes, és súlyos szociális adósság terheli. Szerintük a közép-európai bővítés egyetlen közös vonása a szociális törekvésekkel az esemény dátuma, tudniillik május 1. a munka ünnepe.

A szóban forgó nyolc új tagállamnak mind a belépését, mind a tagságát ellentétes érdekek és ellentmondások jellemzik. Mértékét és sebességét a feltünően gyors és átfogó privatizáció, illetve dereguláció szabta meg. A társadalmi szervezet formáinak és struktúráinak, a szociális ellátásnak és biztonságnak, valamint a munkaviszonyoknak a felépítése messze lemaradt a mindent eluraló turbó-kapitalizmus és a külföldi beruházók mindenek felett álló tőkefelhalmozási törekvése mögött. Találóan állapította meg egy magyar politológus: „Az átalakulás folyamata végső soron a szegények türelmén alapult”.

Közép-Európa polgárai számára igazán nem újdonság, hogy a jóléthez vezető útjuk még igen hosszú lesz. Hiszen országaiknak az EU-átlag fölötti 2 százalékos büszke növekedésével is 20 vagy 30 évig fog tartani - a lemaradást alapul véve - amíg éppen csak hogy elérik majd a régi EU átlagos vásárlóerejét. Megjegyzendő, hogy ez a növekedés nemcsak a lemaradás behozása érdekében szükséges, hanem létfontosságú már csak azért is, mert a munkanélküliségi arányszám magas, a foglalkoztatási szint alacsony.

Terepgyakorlat

Miközben lélegzetálló iramban éppen lezárult egy élő alanyon végzett nagyarányú - és történelmileg egyedülálló - terepgyakorlat, a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés, a belépő országok ezzel egyidejűleg kénytelenek önként lemondani az éppen csak visszaszerzett szuverenitásukról. S miközben Közép-Európa országai a politikai és szociális önszerveződésért küzdenek, csodálkozva figyelik a nyugat-európai társadalmat, amely éppen jókora visszaesésen megy át az individualizmus, a poszt-materializmus és a szociális vívmányok terén. Ott, ahol az ember egykor a szociális demokráciát és jólétet megtalálta, most éppen a szociális biztonság rendszerének és vívmányainak leépítése folyik, még ha egy lényegesen magasabb szinten is.

A „visszatérőket” sokkolhatják a tények, hogy a veszendőben lévő „szociális vívmányok” láttán az öreg Európa még mindig gazdag országaiban nem kerül sor átfogó társadalmi vitákra a közös stratégiáról és egy emberhez méltó, biztos jövő értékeiről. Mindössze a tulajdonviszonyokat és az egyes státuszokat védelmezik foggal-körömmel.

Az EU 75 millió új polgára éppen megszabadult a reális szocializmustól, elkezdtek közeledni a sikeres és ígéretes ellenmodellhez, a szociális piacgazdasághoz, és erre a jóléti állam már megint megszökik előlük. Sem Keleten, sem Nyugaton nem így képzelték a dolgot. Az Európába megérkezetteknek feltehetően az a benyomásuk, hogy a hidegháború lezárása után az európai szociális állam annak bizonyul, ami alapjában véve mindig is volt: hadüzenet és alternatíva a kommunizmussal szemben.

Józan köszöntés

A szociális állam összeomlása mellett a nyugat-európai társadalmak megpróbálnak védekezni az egyszerre több oldalról érkező fenyegetésekkel szemben. Itt van először is a globális kihívás, amely feltartóztathatatlanul erősödik, és minden államot, a világ minden részét a piaci versenynek rendeli alá, a szociális standardokat egyszerű költséghellyé, versenytényezővé degradálja. Mindezt annak ellenére, hogy maga a WTO is világosan megfogalmazta: „az a politika, amelyet a kormányok a nemzetköz áru- és tőkeáramlásra vonatkozóan folytatnak, meggyorsíthatja vagy lelassíthatja a globális integrációt - vagy akár vissza is fordíthatja azt.”

Példa erre az Európai Unió, amelynek keményen meg kell küzdeni a maga poziciójáért az USA és Kelet-Ázsia kettős szorításában: az ipari érdekektől hajtva először a világ legnagyobb belső piacát szülte meg, azután pedig az egységes európai valutát. Mindkettő a visszavonhatatlan gazdasági integrációnak és a hatékonyság növelésének hatalmas reformprojektje. Ami ennek áldozatául esik, az a sokszor idézett szociális dimenzió, amelynek pedig a gazdasági folyamatokat kellett volna társadalompolitikailag követni, hogy az európai modellt a geopolitikai elosztási harc pozitív példájává tegye.

Az európai elosztási rendszer társadalmi és foglalkoztatáspolitikai krízisben van. Az ígéret európai földje egyértelműen az USA után és olyan államok mögött kullog, amelyek nem tagjai az euro-zónának. A munkanélküliség magas szinten stagnál, és a 25 tagú EU-ban még kétségtelenül növekedni is fog. A „lisszaboni stratégia”, vagyis a hivatalos cél, miszerint „az EU-nak a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb tudáson alapuló gazdasági területévé kell válnia” és 2010-ig teljes foglalkoztatottságot kell elérni, nem is lehet sikeres. Kudarcra itélt, minthogy mindennemű foglalkoztatáspolitikát azonnal megfojt a stabilitási- és növekedési egyezmény, amely fixálva van az árak stabilitására és a restriktív pénzügyi politikára. Ez nem hagy helyet egy olyan európai gazdaságpolitika számára, amely rugalmasan és aktívan tudna hatást gyakorolni a konjunkturális fejlődésre.

Mintha ez nem volna elég, a kelet felé történő bővítés ráadásul még belső, népszerű és szenzációhajhász (azaz hatásos és széles körben kihasznált) félelmeket és veszélyeztetettségi potenciált is teremtett. Migrációs veszély az egyik oldalon, „brain and care drain”-jelenetek a másik oldalon. Mindez már az új tagok megérkezése előtt meglehetősen dicstelen eseménnyé tette a belépést.

Félelem, pánik

Tekintettel arra, hogy Kelet-Európában a munkabérek és a munkával kapcsolatos költségek csaknem kétharmaddal alacsonyabbak, a régi tagállamokban értelemszerűen növekszik a félelem, hogy itt is megnyirbálják a szociális juttatásokat, a termelést áthelyezik azokba az országokba, ahol alacsonyabbak az adó- és bérköltségek. Ez a félelem a belépés előtti utolsó pillanatokban a tehetetlen lokálpatriotizmus segélykiáltásaihoz vezetett, és olyan irreális követelésekhez, hogy valósítsák meg az európai adóharmonizációt, teremtsenek „tisztességesebb minimáladót”. Mindez túl későn jött, túlságosan kiforratlan, és semmi köze az új EU-hoz, mondhatnánk: a vita kimerül a nemzeti érdekek védelmében, ahelyett, hogy európai szintű megoldásokat keresnének a felek. Krízis-pánik, alkalmatlan intézkedések, mint például a munkavállalói szabadság korlátozása, kevés konstruktív és még kevesebb jövőre irányuló javaslat - így startolt az új, 25 tagú EU, az európai megosztottság valóban történelmi jelentőségű lezárulása után.

Még a legegyszerűbb gazdasági tényezők se találnak meghallgatásra az európai szociális darwinizmus e kollektív rohamával szemben. A belépő országok termelési szintje (14,50 US dollár óránként) még minding messze a 15 tagú régi EU átlaga alatt van (36,20 US dollár óránként). Az a tény is kevés figyelmet kap, hogy éppen a belépő országokkal való mérhetetlen kereskedelmi exportnyereség új munkahelyeket eredményezett Nyugaton.

Félelem és süketség mindenütt. A szociális aspektus túl későn merül fel, és éppen emiatt elsietve, orientáció és koncepció nélkül. A fal leomlása után a nyugat-európaiak a szociális hanyatlás fokozódó dinamikájával szembesülnek, veszélyeztetve a helyi érdekeket és a szociális államot általában, míg a másik, a közép-európai oldalon hiányosak a szociálpolitikai és szakszervezeti munka eszközei és struktúrái, amelyek pedig szükségesek volnának az önvédelmi harchoz - vagy akár egy pán-európai ellenoffenzívához.