Arcok, vallomások

"Nem bántam meg"

Gergely Tibor, a Zalahús korábbi szb-elnöke közvetlenül a kongresszus előtt adta át a stafétabotot utódának. Nagy rokonszenvvel fogadott hozzászólása után a pályafutásáról kérdeztük kollégánkat.

Gergely Tibor

- Nagyon nehéz tíz évet hagytam magam mögött, amit első számú alapszervezeti vezetőként töltöttem el a Zalahúsnál. Mindig azt akartam elérni, ami az embereknek előnyére válik. Nagyon sok olyan dolgot sikerült csapatmunkában a kollégákkal elérni, amelyek önmagukért beszélnek. Az elmúlt tíz év hosszú őrlődés volt, benne a privatizációval, az igazgatók vizsgáztatásával és más egyébbel, de a gondok és gondolatok fölszabadításával is. Egyedül a húsiparban nálunk szerveződött MRP. Bizony volt, amit nagyon "elpuskáztam", gondolok éppen az MRP-re, a munkavállalói résztulajdonosi programra, ami nem úgy jött be, ahogy én szerettem volna. Arra számítottam, hogy majd a dolgozók is úgy részesülnek a társaságban, ahogy az Amerikában megvalósul, s egy sokkal kiegyensúlyozottabb tulajdonosi szerkezettel működik a cég. Lehet persze, hogy akkor nem tudtunk volna fönn maradni, ami mégis csak nagy dolog. Ebben a világban a Zalahús még most is 900 embert foglalkoztat, amiben a szakszervezetnek is része van.

- Csak a legutóbbi tíz évről szóltál, de ennél lényegesen hosszabb pályafutást mondhatsz magadénak.

- Érettségi után, 1959-ben a Volánnál kezdtem a szakszervezeti munkát. Közösségi embernek érzem magamat, aki az érdekvédelemben találta meg a helyét. Nekem olyan szerencsém volt, hogy mindig jó kollégák között dolgozhattam. Elfogadtak engemet, én elfogadtam őket. Őszintén megmondtam a véleményemet, ők is megmondhatták nekem. Talán családi hagyomány, hogy valamennyien szeretjük a munkánkat. Amit tettem, azt örömmel tettem, volt sikerélményem, nem is kevés. Huszonkét éve vagyok a cégnél, életem legszebb időszakát itt töltöttem el. Azt is merem mondani, hogy amikor idejöttem, ez a cég befogadott, elmehettem volna máshova is, de maradtam és nem bántam meg. Olyan közösség alakult ki a műszaki főosztályon, ahol jelenleg is a beruházási csoport vezetője vagyok, ami magával ragadta az egész társaságot.

- Hogyan tovább, számíthatnak rád a kollégák?

- Az elnök-vezérigazgató úr azt mondta, hogy számít rám szakmai téren. A szakszervezeti munkában mindenképpen segíteni szeretnék, ha megkérnek. De nem is kell, hogy kérjenek, számíthatnak rám mindenképpen. Anyagilag erős az alapszervezet, sikerült egy alapítványt is létrehoznunk, amelyen keresztül segíthetünk másokon. Ezen kívül is támogatok karitatív célokat a saját keresetemből. Nyugodt vagyok abban a tekintetben is, hogy Illés Imre kollégánk személyében egy értelmes, tisztességes embert választott vezetőjének az alapszervezet.

" A fizikai gárdáért emeltem szót"

Kaposvárra került az egyik Aranygyűrű kitüntetés, amelyet - ahogy mondani szokták - az életútja elismeréseképpen vehetett át Szlávik József, aki most ment nyugdíjba.

- 1964-ben kerültem a céghez, a hetvenes években már műhelybizottsági titkárként dolgoztam. Egész fiatalon kerültem a szakszervezeti mozgalomba, 1958-ban másodikos középiskolás voltam, amikor az egyik tanárunk beszervezett bennünket, azóta vittem magammal a tagkönyvet, amit nyugdíjasként is megtartok. Örök életemben a kétkezi, a szalagon dolgozó fizikai gárdáért emeltem szót, ha kellett, nagyon határozottan.

Élőállat-felvásárlással foglalkoztam leghosszabb ideig, sokat csavarogtam, jártam a vidéket, magunk osztottuk be az időnket. A legutóbbi években zárt helyre kerültem, az ölt meg, a bélyegzős rendet nem szerettem.

- Hogy érezted magadat a kongresszuson? Szakmai és érdekvédelmi kérdésekben is hallottunk aggódó hangokat.

- Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Fáj, hogy kikerültem egy aktív csapatból, az alapanyag felvásárlás egyre nehezebb, a kollégák harcolnak a létért. Az országot kiárusították, külföldi befektetők vannak, akikről sokszor nem tudni, hogy piacot vettek csak, vagy termelni is akarnak hosszú távon. Az Unióba való bemenetelünkkel kevesebbet számítunk, félő, hogy kintről több termék jön majd az országba.

A szakszervezet jövőjét tekintve is aggódok, bizony nagyon a helyzet magaslatán kell lenni, hogy talpon maradjon az érdekvédelem. A megfogyatkozott tagságot egyesíteni kellene az élelmiszeriparban, hogy az érdekeinket érvényesíteni lehessen.

"Előbb-utóbb felébred a munkavállaló"

Nánási György, aki négy évvel ezelőtt Gyulán, a "hazai pályán" egyik szervezője volt a kongresszusnak, most Szegeden Aranygyűrű kitüntetést kapott. Tapasztalatairól kérdeztük az egyik legrégebbi szakszervezeti tisztségviselőt.

- Ha jól számolom, huszonkét éve vagyok szakszervezeti tisztviselő, előbb bizalmi voltam, majd három cikluson keresztül főbizalmi. Voltak szép napok és kemény napok is. Sajnálom, hogy a szakszervezet a rendszerváltás után ide jutott, ahol most van. Nem azt mondom, hogy teljesen elveszítettünk mindent, de meg kell állapítani, hogy a rendszerváltozás előtt a szakszervezetnek sokkal több jogosítványa volt, de nekem is mint főbizalminak. Ha problémát észleltem a területemen, bemehettem az osztályvezetőmhöz, megbeszélhettük a dolgokat és előbb-utóbb kompromisszumra jutottunk. Mivel a főnökök nem mindig mérik egyforma mércével a dolgokat, ha szóltam, tudtam segíteni a közvetlen kollégáimon.

Sajnálom, hogy a Horn-kormány ideje alatt sem tudtak megerősödni a szakszerveztek, amikor lehetett volna tenni a munkavállalókért, az akkori vezetők nem ragadták meg a lehetőségeket. A Bokros-csomag után, mikor az ország elindult a fejlődés útján, akkor adhattak volna többet, hogy lássák, értékelik a munkavállalói gárdát.

- Mi ragadott meg leginkább a kongresszuson elhangzott hozzászólásokból?

- Ez a kongresszus feltárta azokat a problémákat, amelyeket meg kell oldani, hogy fennmaradjon ez a mozgalom. Megpróbáltuk, hogy a jövőbe lássunk. Az utánunk jövő generációnak szüksége lesz arra, hogy egységesen lépjen fel az érdekeiért a munkaadókkal szemben. A mai világban, ha nem követeled ki, nem kapsz semmit, ez a kőkemény kapitalizmus erre kényszerít bennünket. Nyugat- Európában is nagy sztrájkok voltak a hatvanas-hetvenes években, csak vissza kell gondolni.

- Úgy látod, hogy a magyar munkavállalók sem spórolhatják meg a küzdelmeket, a keményebb fellépéseket, a sztrájkokat, ha érvényesíteni akarják érdekeiket?

- Igen. Előbb-utóbb felébred a munkavállaló, mert sajnos most még alszik. Budapesten részt vettem mindkét demonstráción, ahol a Munka törvénykönyvének módosítása ellen tiltakoztunk. Lehettünk ötvenezren is, de véleményem szerint kevesen voltunk. Nagyon sokan úgy vélekedtek, hogy minek jönnének, de most már a szégyenletes törvénykezés után, ha lassan is, eljutott a tudatukig a lényeg. Most már mondják, mert reggel hattól délután ötig kell vágni, hogy a nyolc óra már nem nyolc óra. Napi tíz-tizenkét óra csuklózásban bizony gyorsan kopik az ember. Ha nem lesz a mainál egységesebb fellépés a jövőben, akkor a munkavállalók nagyon keserves árat fognak fizetni.

(H.)