Köszönjük, Árpi bácsi!

1990 januárjában - a romániai forradalom után - egy értekezleten láttam először, ahol kulturális egyesületek könyvet gyűjtöttek az erdélyi magyaroknak. Bár az írószövetséget képviselte, kevesen ismerték. Néhány hónap múlva a Magyar Köztársaság elnökévé választották. Csetlő-botló léptekkel haladt el a díszszázad sorfala előtt a Kossuth téren. Civil a pályán.

Göncz Árpád köztársasági elnök az Édoszban (1992)

Telt-múlt az idő. 1992 szeptemberében az Elnök úr - akkor már sokan becsülték - eljött az ÉDOSZ-ban tartott agrárparlament ülésére. Mindazok ellenére, hogy akkoriban különböző fenyegetések érték a munkavállalói érdekvédelmet és az országgyűlésben elfogadták a hírhedt szakszervezet- ellenes törvényeket.

Árpi bácsi jött, mindenkit letegezett - elvárván a megszólítás viszonzását -, és azt mondta, hogy az érdekképviseletek meghallgatása és véleményének érvényesítése nélkül nem lehet megoldani a magyar agrárium válságát. Oldódni kezdett a görcs és oszlani a félelem a Dózsa György út környékén. A látogatás akkor nekünk azt jelentette, hogy nem vagyunk másodrendű állampolgárok, mert van elnökünk, akire számíthatunk a bajban.

Később, 1995-ben az ÉDOSZ kongresszusán ismét élvezhettük a társaságát. Hozzászólásában kijelentette, hogy a bérharcban az erőseké a jövő. Igaza lett. Ebben is, másban is. Az egykori agronómusból és íróból az évek során államférfi lett. Közszeretetnek örvendő államfő, népszerű politikus, az ország első embere.

Göncz Árpád, minden magyar állampolgár Árpi bácsija, becsületes szolgálat után most letette a hivatalát. Tetteit a történészek majd megítélik, nem lesz könnyű dolguk, mert a nagy magyarok között kell majd helyet szorítani egy szerény embernek.

Árpi bácsi, köszönjük és az Isten éltessen sokáig.