Mi lesz veled, MSZOSZ?

Lesznek-e erős szakszervezetek? - tettük fel az obligát kérdést az országgyűlési választások után (Húsos, 1998. 3. szám). A kérdéssé hajlított óhajtással arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a polgári kormányzás keretei között, különösen pedig a brüsszeli úton erős szakszervezetekre lenne szükség az ugynevezett versenyszférában. Gyönge, tétlenségre kárhoztatott szakszervezetekkel ugyanis komoly zavarok keletkezhetnek a politikai demokrácia és a piacgazdaság működésében.

Igaz, hogy a rendszerváltás vezénylői a kezdeti időkben szinte pártállás nélkül egyetértettek abban, hogy a szakszervezeti alapú érdekérvényesítés lassíthatja a privatizálást és a tőkeimportot; drágítja az élőmunkát és fékezi a termelékenység felpörgetését; végső soron rontja az ország versenyképességét. De hol van már a tavalyi hó!

A privatizáció gyakorlatilag lezárult, a tőke biztonságát nem a társadalmi béke, hanem a NATO-csapatok szavatolják. A tulajdonszerzésből kiszorult társadalmi csoportok bérmunkás sorsra jutottak, s a helyzetükbe látszólag beletörődtek De hát akkor kinek hiányoznak az erős szakszervezetek? A kérdést nem is annyira egyszerű megválaszolni. Mielőtt erre kísérletet tennénk, pontosítsunk néhány dolgot.

Magyarországon a rendszerváltozás óta folyamatosan csökken a szakszervezetek taglétszáma, anyagi ereje, szakértői bázisa, utánpótlása. Ágazati szinten alig kötnek kollektív szerződéseket, üresek a sztrájk-kasszák, néhány területet leszámítva akcióképtelenek az irányító szervek. Üzemi szinten nem alakult ki a kollektív béralku és a szervezett munkabeszüntetés mechanizmusa, a konfliktusok kezelésének kultúrája. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a munkaerőpiac súlyos fogyatékossággal működik, esetenként bérrabszolgasággal jellemezhetők az üzemi viszonyok. (Ennek csak tünete, ha felpofozzák a munkavállalót, ha nincs munkavédelem, ha tiltják az érdekvédelmet.)

Mindezek mellett természetesen vannak szakszervezetek. A közvélemény is megtapasztalta, hogy egyes speciális helyzetű szakmai csoportok, vagy kilátástalan helyzetbe került emberek sztrájkba lépnek, vagy különböző tiltakozó akciókba fognak. Léteznek fórumok, ahol szakszervezeti vezetők elmondhatják a véleményüket és vannak jogintézmények, amelyekbe végső soron bele lehet kapaszkodni. Mi akkor a hiba? Az esélytelenség és a helyzet folyamatos romlása! Az esélytelenség egyszerűen annak a felismerése, hogy egy üzemi szakszervezet a ma meglévő feltételek között nem tudja megvédeni tagjai érdekeit és a konfliktust fölvállaló tisztségviselőit. Egy ágazati szakszervezet képtelen kollektív szerződést kicsikarni (vagy a megállapodást betartatni), ha a munkáltató partnere azt nem akarja. Végül: a szakszervezetek nem képesek befolyásolni a kormányzati döntéseket, mert következmények nélkül mellőzheti véleményüket a végrehajtó hatalom. (Politikai sztrájkot a törvény sem biztosít.)

Természetesen az érdekvédőktől nem várható, hogy beismerjék tehetetlenségüket. A kis eredmény is több a semminél. Egyre inkább már csak ez a „filozófia" tartja felszínen a szakszervezetek jelentős részét, ami elégséges a vegetáláshoz, de kevés az erőgyűjtéshez. Erőre pedig szükség lenne. S itt térjünk vissza az eredeti kérdéshez: kinek hiányoznak az erős szakszervezetek? Pontosabban: szükség van- e valódi, hatékony munkavállalói érdekvédelemre?

Európa felől nézve a dolgokat, a válasz nem lehet kétséges. A politikai demokrácia intézményibe és a piacgazdaság működő mechanizmusaiba egyszerűen „be van kódolva" a szakszervezet. Ki gondolhatja, hogy az integráció során éppen ezen a területen hagynak bennünket kilógni a sorból?!

Hazai vizeken a mindenkori kormányok egy ideig manőverezhetnek a tőke farvizén, de amikor a multinacionális társaságokkal kerülnek szembe, esélyük sincs a politikai akaratuk érvényesítésére szakszervezeti támogatás nélkül. S a hazai vállalkozói kör is egy kicsit nézhetne előbbre. A foglalkoztatás biztonsága nélkül, szociális partnerség hiányában az első kanyarban „elvérzik" a nemzetközi küzdőtéren. Látni kell, hogy a szakszervezetek elgyengülése - amely a szocialisták kormányzása alatt is folytatódott - egyszerre vet fel politikai, szociális és gazdasági kérdéseket. Itt az ideje, hogy a rendszerváltó elit, amelynek minden csoportja távol áll a munka világától, félretegye gyanakvását és segítse megteremteni a munkavállalói érdekvédelem működésének szerteágazó feltételeit. A szakszervezetek ugyanis csak részben kárhoztathatók soraik fogyatkozásáért. Csak részben tehetők felelőssé a szakszervezetek jövőjéért. Münchausen módjára nem emelhetik ki magukat abból a gödörből, amelyet a politikai hatalom számukra megásott. Reformokra szerveződött társadalmunkban semmiképpen. Attól meg a jósorsunk kíméljen meg bennünket, hogy a „munkásököl" nyisson magának teret. Mert kizárni azt sem lehet.

Néhány héttel a legnagyobb szakszervezeti tömörülés kongresszusa elött világosan látszik, hogy a versenyszféra jelentős részét átfogó Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége önerejéből képtelen megujúlni, sorait rendezni. Végjáték jelenetei zajlanak a Dózsa György úton és környékén. Szánalmas és megrendítő epizódokkal. Szerepzavar, vagyonfelélés, bizalmatlanság, elveszett illúziók és a jövőkép teljes hiánya jelzi a bajokat. Hosszú tanúlmány kellene a működési zavarok számbavételére. Ha ilyesmire egyáltalán volna igény. Maradnak a hangzatos nyilatkozatok, amelyek mögül hiányzik a szervezet ereje.

Lehetséges, hogy pesszimista kissé a felfogásunk. Mondanám: inkább realista. Egyfelől meggyőződésünk, hogy a szakszervezetek további sorvadása veszteség a társadalomnak, másfelől nem hisszük, hogy a szakszervezeti mozgalom önerejéből - netán újabb presszióknak kitéve - képes a megújulásra, az európai normáknak megfelelő működésre. Mintha a rendszerváltás forgatagában a tőke túlgyőzte volna magát. Talán még nem késő a „kiegyenlítés" ezen a téren. A politikai baloldalnak stratégiai szempontból sem közömbös a munkavállaló érdekvédelem jövője, a jelenlegi kormánynak pedig a mozgásterét szabhatja meg az európai integráció időszakában, hogy merre halad a szakszervezetek szekere. Lejtmenetben könnyen árokba borulhat, és az úton lévők sincsenek biztonságban.