A nemzet munkása

Ha a nemzetnek van színésze, sportolója, lehetne munkása is. Erre gondoltam a legutóbbi alkalommal, mikor a miniszterelnök úr ismételten előhozakodott kedvenc ideájával, a munka alapú társadalommal. Munkás nélkül ugyanis fából vaskarika a munkára épülő társadalom.

Mindjárt utána is néztem, hogy milyen feltételekkel lehet az adott szakmákban nemzetinek lenni. Az interneten elérhető források szerint a Nemzet Színésze/Színésznője címet élő művészek kaphatják, akik a nemzeti színjátszás fejlesztésében, népszerűsítésében kimagasló érdemeket szereztek. A címet egy időben 12 fő viselheti, akik életük végéig havonta 630 ezer forint juttatásban részesülnek. Ha a cím egyik viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a többiek egyhangú szavazással tehetnek javaslatot. A Nemzet Sportolója a színészekhez hasonlóan 12 fő lehet, hatvan éven felüli, kimagasló eredményeket elért magyar sportolók, akik a versenyzői pályafutásuk befejezése után is meghatározó szerepet játszanak a sportéletben. Ez a kitüntetés életjáradékkal jár, amelynek összege 2004-ben, az alapításkor bruttó havi 500 ezer forint volt.

A nemzeti címmel felkent színészek közül mindenki ismeri Töröcsik Marit vagy Tordy Gézát, a sportolók közül pedig Balczó Andrást vagy Buzánszky Jenőt. Híres emberek, akik sokat tettek a nemzetért. Mégis felmerül a kérdés, hogy nem érdemelne-e több megbecsülést és tiszteletet Kovács János vagy Kiss József, akik „kimagasló érdemeket” szereztek a bruttó nemzeti össztermék (GDP) termelésében, a magyar ipar és kereskedelem, a növénytermesztés és állattenyésztés fejlesztésében. Teszem azt a nemzet munkása büszke címet kaphatná - mondjuk a havi bruttó átlagbérnek megfelelő életjáradékkal - az a húsipari munkás, aki évtizedeket töltött el csontozással, darabolással és más efféle tevékenységgel, hozzájárulva a magyar kolbász, sonka és disznósajt hírnevének öregbítéséhez.

Mostanában, a válság okozta kavarodásban hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a jó gazdaságpolitika, a befektetett tőke és a színvonalas technológia mellett jó munkaerő is kell a gazdasági növekedéshez. A miniszterelnök úr ugyan gyakran emlegeti, hogy munkára kell alapozni a társadalom jövőjét, de ebből szinte nem következik semmi. Már ami az ígért új munkahelyeket, a magasabb béreket, a munkavállalói jogok erősítését illeti. Éppen az ellenkezőjét látjuk. A való életben és a politika színpadán sem jut a munkásnak szerep. Még annyi sem, hogy időnkét a munkásság egy-egy képviselője feltűnne a kitüntetési listákon. Legutóbb az augusztus 20-i kitüntetettek között voltak szellemi kiválóságok és egyházi emberek is szép számmal, munkás azonban egy sem akadt. (Papokra szükség van - mondta erre a szomszédom -, mert a mostani rendszer olyan ramaty, hogy csak az imádság tartja össze.)

Úgy látszik, a munkások kívül esnek az érdemrendeket, lovagkereszteket, díszpolgári címeket osztogatók szemhatárán. Ezért is merülhet fel teljes joggal, hogy a színészek és sportolók mellett legyenek munkásai is a nemzetnek. Legalább lesz tizenkét ember, akik a cím mellé tisztességes pénzt kap. Ha már a munkát nem fizetik meg.