Söralátét a médiában

Egykoriban az utcánkban lévő sportcsarnokban tartotta kongresszusát a Fidesz. Akkor még nyitott ajtók mellett politizáltak a fiatal demokraták, egyszerűen besétáltam a tanácskozás színhelyére. Hallgatva a hozzászólókat, feltűnt egy nagyszájú vidéki lány, afféle mozgalmi nő, akit ritka demagóg szövege miatt megjegyeztem magamnak. Csak később tudtam meg róla, hogy erotikus lap szerkesztőjeként lett a fiatal politikusok üdvöskéje, sajtófelelőse. A hölgy mostanában az egyik legtöbbet emlegetett hatósági főember, Szalai Annamária, a Médiatanács vezetője. Kinevezése kilenc évre szól, átível két választási cikluson, ezért nem egészen alaptalanul, mint a média cárnőjét, élet és halál úrasszonyát emlegeti a honi sajtó. A médiatörvény, amely önmagában is rossz, miatta különösen veszélyes lehet, miután egy ilyen kényes területen a jogalkalmazás megfelelő személyi garanciák hiányában katasztrofális következményekkel járhat.

Miről is van szó? Arról, hogy a hatalom a médiatörvényben sokmilliós pénzbírságokat helyezett kilátásba, amelyet gumiszabályokba foglalt „vétségekért” Szalai Annamária hivatala a neki tetsző módon büntethet. Kétharmados többségével a kormány ez által megfordította a dolgok rendjét: nem a sajtó ellenőrzi a hatalmat, hanem a hatalom a sajtót. A médiahatóság kötelezheti az újságírót, hogy adja ki az informátorát, tarthat házkutatást szerkesztőségekben, eljárási bírságokkal kényszeríthet kiadókat különféle dokumentumok kiszolgáltatására, névtelen feljelentések alapján szimatolhat sajtóorgánumok körül. Ezerrel pöröghet a „bírságipar” a média világában.

Lehet ugyan bírósághoz fordulni, de a „szájkosárörvény” kényszerpályára tereli az igazságszolgáltatást. Meglátszik, hogy jogász képviselők terjesztették elő a parlamentben, és szavazták meg minden tiltakozás dacára. Hatalmas terjedelmével, homályos szövegeivel, nehezen értelmezhető fogalmaival, szankcióival az illetékes szerveknek szinte tálcán kínálja a joggal való visszaélést. A lapgazdáknak, az újságíróknak kevés esélyt ad a hatósággal szemben. Ha valaki elfelejt „jófiú” lenni, az a széles skálán mozgatható bírságokból megtanulhatja, hol lakik az úristen.

A törvény védelmezői maguk sem tagadják a szigorú regulát, de azzal próbálják csökkenteni a jogos félelmeket, hogy majd kíméletesen vagdalkoznak a paragrafusokkal. Azt mondják, a kisebb, helyi, szakmai sajtónak pedig nincs is félnivalója. Aki persze ilyet állít, nem ismeri a médiát. Kétségtelen, hogy egy ágazati érdekvédelmi lap olvasottsága nem vetekszik a nagy napilapokéval, de a saját nyilvánosságán belül nagyon erős lehet a befolyása. Igen érzékenyen érinthetik a benne közölt kritikai, tényfeltáró anyagok az ágazat főbb szereplőit, egyes üzleti körök érdekeit. Csak tájékozatlan törvénygyártók hihetik, hogy babra megy a játék az országos televíziós-, rádiós csatornákon, a napilapokon túli nyilvánosságban. Ha így lenne, senki sem költene pénzt ágazati újságok kiadására. De nem így van, teszem azt a Húsos cikkeit az érintett cégeken kívül számos helyen szemlézik, internetes változatát közel száz országban letöltik, egyes számai köröznek a világhálón. Számolni kell vele mindazoknak, akik szembemennek a húsos munkavállalók érdekeivel.

Akkor most mit tegyünk?

Véleményünk szerint a médiatörvény és Szalai Annamária hivatala a politikai arrogancia megnyilvánulása. Elhibázott és fölösleges pénzkidobás a sajtó tartalmának felügyelete. Ezt a munkát ugyanis elvégzi az olvasó, a néző, a hallgató. Ha nem tetszik a „termék”, akkor félredobja, lekapcsolja, eltekeri. Ha etikai, vallási, etnikai okból korlátok kellenek a médiában, azt közmegegyezéssel szabja meg világos törvény és ítéljen róla rendes bíróság. Mint eddig is. Ha a média technikai működésével, finanszírozásával összefüggésben merülnek föl tennivalók, azt ne kapcsolják össze a közlés, a szólás, a vélemény szabadságának korlátozásával. Minden szabályozás legyen összhangban az európai szokásokkal és normákkal, mint ahogy azt a könyvnyomtatás elterjedése óta mindig is követeléték írástudóknak hazánkban. Ötszáz éve tapasztaljuk, hogy a szavakat, gondolatokat nem lehet megállítani a határoknál. A felvilágosodás óta tudjuk, Hajnóczy szavaival, hogy „az önkényes hatalomnak megfelelő korlátok közé szorítására nincs biztosabb orvosszer, mint a sajtószabadság”. Ne higgyük, hogy egész Európa rossz, mert nem érti meg a mi kormányunk média mizériáját.

Legjobb lenne meg nem történtnek tekinteni az egész médiatörvényt és a világbotrányt, felfüggeszteni a hatályát és megfeledkezni róla. A kormányfő küldhetne egy üveg 1968-as évjáratú tokajit és egy Puskás-fotót francia kritikusának, beszerezhetne egy csomag kopertát levélpapírral az Európai Bizottságnak, hogy írjanak csak, ha kedvük tartja, és nem mellesleg elcsaphatná a kormány kommunikációs államtitkárát. Mindezek után a parlament olyan médiatörvényt fogadhatna el, ami elfér egy söralátéten. Elég lenne annyit előírni, hogy hazudni nem szabad!

Őszintén szólva ennek kicsi az esélye. Az Európai Unió szigorú tekintete ellenére, a kormány várhatóan - pestiesen szólva - tovább „rugózik” a médián, Szalai Annamária hivatala munkálkodni fog. Nekünk pedig lapot kell csinálni, jó újságot. Úgy gondoljuk, hogy eddig is tisztességgel űztük az ipart, ezért a kiadóval összhangban úgy gondoljuk, hogy tesszük a dolgunkat továbbra is, mint eddig. Védjük a munkavállalók érdekeit, ami eddig sem volt kockázatoktól mentes. Ott lóg majd a fejünk fölött a milliós büntetés lehetősége, de igyekszünk megfeledkezni róla. Előfordulhat, hogy lesznek dolgok, amit kénytelenek leszünk kódolva elmondani, mint távoli országban megtörtént esetet, amely furcsa módon majd nagyon ismerős lesz. Mert az újság csak ilyen, az egyedi eset is tágabb jelentést kap. Egyszer egy munkahelyről, mint a „rettegés birodalmáról” írtunk, egy ott dolgozó szavaival. Nagy visszhangja volt a cikknek, négy helyről is köszönték, hogy nyilvánosságot adtunk a nyomorúságuknak. Máskor egy dunántúli esetről számoltunk be és egy alföldi cégtől kaptunk helyreigazítási kérelmet, mert azt hitték, hogy róluk szólt a nóta. Az igazság ugyanis néha kerülő úton, néha álruhában, de mindig célba ér. Hasztalanság bármilyen hivatalnak az útjába állni.

Ha néha sorok közé szorítva is, a Húsos újság a jövőben is a munkavállalók igazságáról fog írni. A jogállam talapzatán állunk, amíg lehet, ameddig az olvasóink bizalmát bírjuk.